Nekem kemény – neked meg nincsen ágyad,
neki az egészből csak, ha lába kel.
Nekem lépcső – neked beton magánya,
neki a vár is csak forgó lábbal kell.
Nekem szív – neked más lelke, alázat,
nála hiánycikk, de értük nem teper.
Te mégse – én sose adnám hazámat,
neki csak szó, amit gyakran elfelejt.
Bara Anna
Fegyver az ölben, hóban és sárban,
borotvált fej és rohamsisak,
a bakancson egy mélyvörös folt van,
ellenség vére, itt ez a divat.
Tűzimádó üzérkedőknek
kényelme újra gyászt hoz és vért,
halálos üzlet: vétke a gőgnek,
filléres nyomor a semmiért.
Tarajos szavakra elfagyott sóhaj,
már nem kap lángra a rőzsenyaláb,
szenved a társak ravatalánál
a megnyomorított kesztyűs-báb.
Győztes és vesztes, mind átkozott szolga,
gyermekét veszti vagy asszonyát,
nincs különbség ezer év óta:
idióták és ostobák.
Dicsőségre fekete csontváz,
azt mondanád, hogy ez „átok-bitang”
felelőtlen, ki sorsot mér Rád:
egy rokonszenves férfihang.
Varjúk hadának halál a zsoldja,
az uszító kéz viszont tiszta marad,
a teremtőnek, ha humora lenne,
elvinné máris a zsírdaganat.
Tudod, Géza, ma sincs ez másképp,
csalárdságnak zubbony a szó,
megírom Neked viszonzásképp,
ma pont-ugyanaz a trombitaszó.
Emberi ösztön, zsiger és jellem:
pazarlás és tolakodás,
amit csak lehet, elad a szellem,
a történelem is csak szárnycsapkodás.
Egy éjszakára ugorj be hozzám,
megmutatnám, hogy most mi van,
a vörösborom… nem olyan rossz ám,
hajnalig adnám – holtodiglan!
Egy éjszaka, Géza, a főnök, ha enged,
ha kimenőt adna egy éjre csupán,
mutatom Neked a mai trendet,
mi maradt itt a harcok után.
Aztán visszaadlak halott magadnak,
részegségre hajnali fény,
hogy túlvilágon érezd az ízét,
ilyen a földön az emberi lény.
Jóna Dávid