Author: Jóna Dávid

Nekem kemény – neked meg nincsen ágyad,
neki az egészből csak, ha lába kel.
Nekem lépcső – neked beton magánya,
neki a vár is csak forgó lábbal kell.
Nekem szív – neked más lelke, alázat,
nála hiánycikk, de értük nem teper.
Te mégse – én sose adnám hazámat,
neki csak szó, amit gyakran elfelejt.
Bara Anna
Fegyver az ölben, hóban és sárban,
borotvált fej és rohamsisak,
a bakancson egy mélyvörös folt van,
ellenség vére, itt ez a divat.
Tűzimádó üzérkedőknek
kényelme újra gyászt hoz és vért,
halálos üzlet: vétke a gőgnek,
filléres nyomor a semmiért.
Tarajos szavakra elfagyott sóhaj,
már nem kap lángra a rőzsenyaláb,
szenved a társak ravatalánál
a megnyomorított kesztyűs-báb.
Győztes és vesztes, mind átkozott szolga,
gyermekét veszti vagy asszonyát,
nincs különbség ezer év óta:
idióták és ostobák.
Dicsőségre fekete csontváz,
azt mondanád, hogy ez „átok-bitang”
felelőtlen, ki sorsot mér Rád:
egy rokonszenves férfihang.
Varjúk hadának halál a zsoldja,
az uszító kéz viszont tiszta marad,
a teremtőnek, ha humora lenne,
elvinné máris a zsírdaganat.
Tudod, Géza, ma sincs ez másképp,
csalárdságnak zubbony a szó,
megírom Neked viszonzásképp,
ma pont-ugyanaz a trombitaszó.
Emberi ösztön, zsiger és jellem:
pazarlás és tolakodás,
amit csak lehet, elad a szellem,
a történelem is csak szárnycsapkodás.
Egy éjszakára ugorj be hozzám,
megmutatnám, hogy most mi van,
a vörösborom… nem olyan rossz ám,
hajnalig adnám – holtodiglan!
Egy éjszaka, Géza, a főnök, ha enged,
ha kimenőt adna egy éjre csupán,
mutatom Neked a mai trendet,
mi maradt itt a harcok után.
Aztán visszaadlak halott magadnak,
részegségre hajnali fény,
hogy túlvilágon érezd az ízét,
ilyen a földön az emberi lény.
Jóna Dávid

Zümmögünk, akár a méhek,
egymásba döfjük a mérget,
és aki szúrni mer, az nyer!
Minket az Isten ekképp ver!

estére
a csillagok
beköltöznek az ablakon
vágy-álom-ágy áll közted s köztem
könyvek között
feszületként
körénk-közénk
helyükben
nevünk
ég aranybarnán
tűz feketén
már
szelíd vaddá nőtt
zöldellő mezők
csipkés hegyormok foga
tép
az ember
aztán álmai híján magába roskad
elfeledett vagy elveszett mozdulatok sorára jut
lelke sötétbe merül
oda honnan visszatérni
hát ki tudja
ha kezed nem nyújtod –
lehet-e még
vajon
mi lehet tisztább
ajkad-e vagy csókod
öleléseddel
megmutathatod –
hányszor
de hányszor elgondolod
Szente B. Levente

Emberes zsebek rejtenek csendesen keserves kereseteket,
embertelen zsebesek metszve zsebeket, elemelnek
keservesen keresetteket,
kegyetlen zsebesek telve, tele zsebbel, zsebekbe keveset tesznek,
egy-egy keserves keresetet,
üvegzsebesek tesznek zsebre kegyetlen zsebeseket,
ezzel nem keresve keveset,
verhetetlen zsebesek szenvtelen tesznek zsebekbe, keresve
üvegzsebes kegyeket,
engedelmes zsebekbe, ezzel egyre kevesebbet helyeznek!?
Lesznek seregekben vesztesek, mert kenyeret keresnek!
Gránitz Miklós