feltornyozott sittkonténerek előtt
a jégre szórt homok irdatlan fosán
kapucnis
anno tán kék női télikabátban
egy tata közeleg
aprókat lép
mintha béklyó lenne lábán
övéről horpadt katonai kulacs lóg
nem az a pátriárkaszakállú guberáns
szeme alatt a fáradtság piócáival
jobb napokat látott föcitanárnak tűnik
hátszélben araszol
csikkjének füstje mint egy vízisízőt húzza
fején marcipánrózsaszín gyereksapi
szemében vöröseltolódás
ma sem ő ért ide elsőnek
mája mint egy duci belsőzseb
már a pulcsiján át is kitapintható
baljával megkapaszkodik
jobbját lehajtott fejjel
a szemétbe mártja
lábánál lustán
mosakszik egy táska
mint a lottósorsoláson
húzza ki végül mézgás kezét a szennyből
ám az üres
akár egy plüssmarkoló robotkarja
Röhrig Géza
Vídia: Sorscsapás után – Reménykedve