Nem volt más
Mint önmagát ámító hiú remény
Melyet a váratlan felkavart szenvedély táplált
Kizökkentve megszokott mindennapjaimból
Gondolataimba kivédhetetlen nesztelenül behatolt
Megzabolázhatatlan örvénylenek
Emlékeim a jelenben
Még nem fogva fel
Ingoványra tévedtek
Melyből most nehézkesen
Hömpölyögve
Erőtlen menekülnének
Még Rád néznek
Kérdően…
Ám tagadólag int, némán, szemed
Leplezetlen rosszallással engem
Dorgálnak tekintetükkel
Megértem