Category: 702. szám

Mikor a világ kibillen a tengelyéből, mikor egy másik dimenzió szélén egyensúlyozunk, mikor az ég összeszakad a földdel, és a sors úgy dobál minket, akár a szél, akkor is van döntési lehetőségünk. Eldönthetjük, hogy száraz falevél módjára sodródunk, vagy megtanulunk repülni. Az első nagy rémület után, sőt, már annak a mélyében is volt valami furcsa és ijesztő felismerés bennem arról, hogy én tudtam ezt. Ezt, ami történik, én kimondatlanul, fel nem ismertem, de tudtam előre. Ott volt az álmaimban, a félelmeimben, a zsigereim mélyén a bizonyosság, hogy a fiam nem lesz velem sokáig. Nem is érkezett meg ide soha igazán. Egész életében fél szívvel egy másik, szebb világban volt. Onnan pottyant ide közénk, és oda vágyódott vissza. Itt, a Földön sosem volt otthon. Csak téblábolt, bizonytalankodott úgy, akár egy szárnyaitól fosztott angyal. Nem sokkal az érkezése után máris attól féltem, hogy elveszítem. Úgy éreztem, túl nagy a feladat, és én nem tudok rá vigyázni, nem leszek elég jó anyja, nem sikerül vele boldogulnom. Elviszi a kutya, kiejtem a hordozóból, netán én halok meg, mielőtt felnőne. Mi lesz akkor vele nélkülem? Nem sokkal a születése után már annyira szorongtam, hogy folyton valami katasztrófát vizionáltam. Szülés utáni depresszió, mondanák erre ma a pszichológusok, ám húsz évvel ezelőtt még nem volt megengedett az ilyen úri szeszély. – Már miért ne tudnád felnevelni? Ugyan mi érhetné azt a gyereket? – Körülbelül ennyi volt, amit egy friss anya biztatásul kapott, ha megrettent a felelősségtől. Azt gondoltam, hogy valaki, aki spirituálisabb az átlagembernél, talán érti majd, mi történik velem, így hát nagyon bölcsen felkerestem egy rendkívül jól képzett szakembert, egy javasasszonyt. Egy ismerősöm házában fogadott ez a messze földön híres látó. Első ránézésre semmi különös nem volt rajta. Se bibircsók, se boszorkányszakáll. Olyan volt, mint bárki más. Lefektetett a kanapéra, én pedig elmondtam neki, mennyire féltem a fiamat. Akkor ő a kezét szépen fölém helyezte, és fejtől lábig végigsimogatta az aurámat a csodatévő tenyerével. Gyanakodtam, hogy ilyen kezdet után feltehetőleg nem itt és nem ma fog a problémám megoldódni. Ezt a kezelést akár a gyerek apja is megcsinálhatta volna szex előtt (vagy helyett). Ezért kár volt idejönni, pénzt költeni. Én azonban udvarias ember vagyok, nem nevettem ki a hókuszpókuszt, hanem úgy döntöttem, mindenképp kitöltöm a nekem szánt időt. Elvégre ki van fizetve. Titkon abban bíztam, hogy a tudomány majd csak ezután következik. A nő azonban, mint aki jól végezte dolgát, megkérdezte, jobb-e valamelyest a közérzetem, én pedig udvariasan azt válaszoltam, hogy jobb, persze, hogy jobb. Mégis mi mást mondhattam volna? És valójában kicsit tényleg jobb volt, ha úgy vesszük, hiszen az elmúlt fél évben összesen nem foglalkozott velem ennyit senki, mint most ez a nő. Mindenki a gyerekemmel foglalkozott, ami érthető is. Én is vele foglalkoztam, boldog voltam ettől, tényleg minden rendben volt ezzel. Most azonban jólesett ez a rövid felém fordulás, az a pár perc, amíg sírhattam egy kicsit a félelmeim miatt. Otthon nem csináltam ilyet, mert nem akartam senkit megijeszteni. Szóval akkorát azért nem hazudtam ezzel. Egy kicsit jobb volt. A fennmaradó negyven percben a nő elmondta, hogy egyáltalán nem kell féltenem a fiamat, mert ugyan milyen baj is érhetné azt a gyereket. „Már miért ne tudnád felnevelni?”, kérdezte. Hát jó, gondoltam, nyilvánvaló, hogy a szorongásom nem érdekel senkit, úgyhogy meg kell tanulnom együtt élni vele, és megtanulni kezelni. Hazamentem tehát, és hagytam az egészet annyiban. Időm se volt az érzéseimet bogozgatni, hiszen a gyerek kitöltött, betöltött, lekötötte minden gondolatomat. Jobb híján bíztam abban, hogy majd magától megoldódik minden. Úgy is történt. Az aggodalom egy idő után elmúlt magától, mint oly sok minden ezután még. Így működünk. Félünk, szorongunk, fuldoklunk a tehetetlenségtől, a felelősségtől, aztán eltoljuk magunktól a kétséget, lenyeljük, és kivárjuk, hogy elfelejtkezzünk róla. Így volt most is. Teltek a hónapok, és én láttam, ha csinálom, ahogy anyám csinálta, akkor nem lesz gond. Húszezer éve csináljuk ezt mi, asszonyok. Óvjuk, szeretjük, gondozzuk a gyerekeinket remélve, hogy ennyi elég lesz a boldogsághoz. Most, mikor ezt a történetet írom, a negyedik gyászévben vagyok. Messze nem vagyok túl rajta, még el sem sirattam őt igazán. Sírtam sokat, de nem eleget. Igyekeztem kímélni a környezetemet, a többi fiamat, az idegeneket és a barátokat attól, hogy el kelljen viselniük az érzéseimet. Fegyelmezett vagyok és erős. Olyan, amilyennek lenni kell. Belém szorult a fájdalom. Látom, ha tükörbe nézek. Látom a szemem tompaságán, a bevésődött vonásaimon. Látom, mennyire átfaragta az arcomat ez a kordában tartott, soha el nem engedett üvöltés. Négy éve idomítom, szelídítem titokban, csendben, kerülve azokat a helyzeteket, ahol teret kaphat, váratlanul felbukkanhat, rám törhet, kínos helyzetbe hozhat. Olyankor veszem elő, mikor tudom, hogy nem lephet meg senki. Kint a kertben, egymagamban, vagy az autóban, míg utazom. Bánat szilaj, fekete kanca, aki a lelkemben él egy szűk karámba zárva. Időnként elmegyek hozzá, hogy érezze, nincs egyedül. Megállok ilyenkor a karám innenső oldalán, nyúlok felé, hogy megsimítsam, de ő nem bízik bennem. Toporog a porban, fújtat és hátrál a kezem elől. Én lehajolok, átbújok a keresztbe húzott lécek között, és már ott állok mellette. Felnyihog, megrázza a sörényét, ahogy ágaskodik. Elkapom a szárat, és megrántom. – Hóóó! Mélyről nézek rá föl, olyan hatalmas, olyan erős, olyan vad. Eltiporhatna, a szemében mégis félelmet látok. – Ssssss – így nyugtatom, miközben átkarolom a nyakát. Lassan elcsitul, az arcomat szorítom hozzá. Hallom, ahogy lélegzik, dobban a szíve. Nekitámasztom magam a testének, ő meg sem érzi a súlyomat. A kezem puhán simítja az oldalát, közben halkan beszélek hozzá szép szavakat. Nem akarom bántani, ő sem akar bántani. Összetartozunk. Nem kerestük, nem választottuk egymást, de már örökké együtt maradunk. Belekapaszkodok a sörényébe, elrugaszkodok, és a hátára perdülök. Állásból lendül el, átviszi a felső lécet, majd ahogy a repülésből földet érünk, én nagyot huppanok. A háta széles, kényelmes, pont rám van méretezve. Ő az enyém és én az övé vagyok. Egymásnak vagyunk teremtve, így hát a testünk is együtt mozog. Vele biztonságban vagyok, velem biztonságban van. Tudjuk, hogy bármit megtehetne, eltiporhatna, összetörhetne, ő mégis hagyja, hogy én irányítsam. Élvezi a szabadságot, hogy végre mozoghat, érezheti önnön erejét, nemes tartását, pusztító hatalmát. Egyre gyorsabb a vágta, zuhognak a paták a földön, taramm, taramm, taramm. Én leborulok rá, szorítom erősen. Elvisz a világ végére, a peremig, ha engedem. Felvisz a legmagasabb csúcsra, oda, ahol csak jeges szél fúj. Beleugrik a sötét éjszakába, a fekete égbe. Oda, ahonnét jött, ahová tart, és ahová majd egyszer én is vele megyek. Nem most. Most megrántom a szárat. – Hóóó – így fékezem. – Csihadj, Bánat. Nem ma van az a nap. Még maradunk. Megtorpan. Meghúzom a szárat a bal kezemmel, a zabla megfeszül, és a ló megfordul. Visszakocogunk a karámba, ő engedelmesen visszaáll a helyére. Mikor lecsúszok róla, puha, fehér pamutot veszek, azzal törlöm végig a hatalmas testet, melyet megfényesít a verejték. A ragyogó szőrön ittott cseppekbe rendeződik a nedvesség, mintha könnyezne a bőre. Végighúzom a lapockát, a hátát, a pamut könnyedén siklik rajta. Egyik oldal, másik oldal, a kanca áll, szelíden tűri a törődést. Végül gyengéden letisztítom a homlokát, a hosszú arcát. – Én kedvesem, szépséges lovam, gyönyörű Bánatom – duruzsolom neki. Ezt szereti, tudom. Mostanra elpárolgott a bizalmatlansága, bár legközelebb újra ellenáll majd. Valahányszor elmegyek, úgy érzi, elhagyom. Olyankor haragszik. A szemében meglátom most magam tükröződni. Szelíd, bölcs a tekintete. Ütemesen fújja rám a meleg lélegzetét. Két kezembe fogom a puha orrát, és megcsókolom az ajkát. – Drága Bánat. Visszajövök. Letörlöm a könnyeket, felveszem a legszebb mosolyom, és kiszállok az autóból. Megérkeztem. Meghalt a fiam. Huszonkét éves lenne, ha élne. A haja, a göndör, szőke haja mostanra a derekát verdesné, mert azon a nyáron azt mondta, hogy többé nem vágatja le. Megnöveszti majd hosszúra, hogy azután egy könnyű, harisnyából nyesett gumival fogja össze a tarkóján. A magassága nagyjából két méter lenne, a bőre fehér, néhány kóbor pöttyel tarkítva. Az orra kicsiny és pisze, amint az apjától megörökölte, a lábikrája olyan vaskos és esetlen, mint az enyém. A szeme hatalmas, Földközi-tenger kék, elmélázó, messzenéző. Rejtélyes, koravén fiú. Nagyon vicces, közben nagyon komoly. Abban az időben, mikor elhagyott, zavart volt, té tova. Nemigen látta, merre tart, mit szeretne, van-e jövője ebben a világban. Én sem láttam, de igyekeztem segíteni neki, hogy megtalálja önmagát. Azzal például, hogy elvittem egy hosszú nyaralásra, ami kizökkenti majd a megszokott rutinokból, és lehetőséget ad arra, hogy eltávolodva a zajtól, a mindennapoktól átgondolja, hol tart most az életében, és merre szeretne tovább haladni. Hiányzik. Négy éve ment el. Én filmekből tanultam a gyászt, és azokban azt láttam, hogy ha fáj, akkor ordítani kell, hajat tépni, vagy összeesni, elgyengülni. Én akkor sem csináltam ilyet, amikor megtörtént. Egyszerűen csak kiestem a világból. Vannak helyzetek, amiket túlélhetetlennek gondolunk egészen addig, amíg túl nem éljük őket. Valójában sokkal több szörnyűséget kibírunk, mint gondolnánk. Bármi történhet velünk, a nap felkel másnap is, a szívünk tovább dobog, a tüdőnk levegőért sóhajt, így néha hiába szeretnénk meghalni, mégis élünk tovább. És van olyan is, mikor eldöntjük, hogy élni akarunk. Én tudatosan választottam az életet, és nem csupán azért, mert van még két fiam. Magamért akartam tovább élni. Tudom, hogy tartozik még nekem az élet. Tartozik nekem örömökkel, szépségekkel és idővel. Sok idővel, ami alatt képes leszek megbékélni, ami alatt kárpótol a veszteségért, hogy meg tudjam bocsátani neki, hogy a fiamat elvette. megbocsátani neki, hogy a fiamat elvette.

K. István egyike a kerületi zsiványoknak. Ismeri az utcákat, búvóhelyeket, a helyi kocsmákat. A nap utolsó köre után egyensúlyát elveszítve elhasal a betonon. Kezében az elmaradhatatlan tablettás bor. Ruhájából gyomorforgató, savanykás vizeletszag árad. Kedvenc törzshelye a Négy csöcs. Hogy miért? Ha megkérdeznénk, kaján vigyorral, testbeszéddel válaszolna, női idomokat mutogatva magán. Az utcán él. A hivatalos nyelvek úgy fogalmazzák meg, közterületen életvitelszerűen tartózkodik. Napjait a kocsmában, vagy az utcán tölti koldulással. A szabálysértési törvénnyel tisztában van, az erre vonatkozó jogszabályokat, paragrafusokat, a törvényi szövegeket is kívülről fújja, mint örök slágert. 14 évesen szembesült először azzal, hogy milyen belülről egy zárt intézmény. Gyorsan tanult, alkalmazkodni tudott a megváltozott körülményekhez. A szakmát igen jól kitanulta. Következtek a súlyosabb bűncselekmények, amit az igazságszolgáltatás nem nézett jó szemmel. Kint és bent. Ez jellemezte az elmúlt 40 évét. A környéken nehéz fiúnak számított, no nem a testalkata és a magassága miatt, referenciának a többoldalas priusza is elegendőnek bizonyult. Felhúzott ingujja alól, egy régi tetoválás részlete rajzolódik ki. Szeretlek Mari. Alatta egy évszám. A sétálóutcában járva már messziről kiszúrom. Éppen H. Attilával egyezkedik, nonverbális jelekkel tudtára adva, az üzletelésnek mára vége. Kabátjával takarni próbál egy flakon cserszegi fűszerest. Meglát, nagy levegőt vesz, majd színpadias mozdulatokkal belekezd a darab első felvonásába. – Baracska. Tudja, kiket visznek oda? Az olyanokat, mint én. A börtönhöz képest szanatórium. Ott aztán jó dolgom volt. Hogy mi volt a bűnöm? Alkoholt ittam közterületen. Tudja, az utcát elviselni csak részegen lehet. A magunk fajtát senki sem nézi jó szemmel. Odadobnak néha pár forintot. Nagy levegőt vesz, majd így folytatja. – Angéla meghalt. Összerugdosták. Jöttek a rendőrök, kérdeztek ezt-azt. Azt rebesgetik az itteniek, hogy szerbek voltak. Mindenki találgat. A kórház előtti parkban találták meg. Gyertyák gyulladtak azon az éjjelen. Arca eltorzult, szemei fájdalmat tükröztek. Nem kérdezek, magától beszél életről és halálról. – Nem akarom úgy végezni, mint Feri. – Lehajtja fejét, keresztet vet, mint a jó katolikus, majd így folytatja. – Mind így végezzük. Hallgatok. A csend most jóleső érzéseket kelt mindkettőnkben. Talán emlékezik mindazokra, akiket név nélkül temettek. Kezét nézem. Üres sörösdobozokból formatervezett hamutálakat rakosgat maga elé. Elhúzza száját, vidékies akcentussal megszólal: – Itt sok a külföldi, no meg a migráns. Jó pínzt adnak érte. „Szouvenir”, one hundred forint. Látja, jól beszélem én az angolt. Önelégült tekintettel szeme a járdára téved. Felkap egy félig elszívott cigarettát. – Van gyújtója? Jó lesz a gyufa is. Cigi, cigi, cigi… – az utca zaján keresztül, áthatol egy harsány hang. – Ilona rikácsol már megint. Majd beviszik a zsaruk. Nem veszek cigarettát, drága. A cigisek meg átvernek. Némi cinkossággal felém kacsint. – Ebből lesz a jó cigaretta, sodorjak egyet magának? Itt mindenki árul valamit. Fű helyett majoránnát, van, aki a testét. Mély dekoltázs, egy kis mosoly. Már mehet is a parti a kapualjban. Mintha ez lenne az utolsó szál, mélyen letüdőzi, hatalmas füstkarikákat fúj a levegőbe. Előveszi kabátja alól a jól bevált tablettás borát, lecsavarja kupakját, mélyen meghúzza, ízleli, mint az édes, kései szüretelésű tokaji aszút szokás. Hozzá képzeli az utolsó vacsorát. – Ez tartja bennem az életet, és ebbe is fogok belehalni. Ha meg kell halnom, akkor inkább az utcán. Reno: Frissen vetett ágy a szabad ég alatt

Két nyolcvan körüli bácsika, név szerint Lassú Lábfájós Lajos, meg a komája, Asztalos Azárgyélusát Andor, fele-fele alapon vásárolt egy üveg pálinkát. Kiballagtak a közeli parkba, leültek egy padra, és mintha csak vezényszóra tennék, egyszerre mondták: – Na, igyál, pajtikám! – Te igyál először! – Nem, nem, igyál előbb te! Így pingpongoztak a szavakkal kis ideig, de hamar rájöttek, ha el nem döntik végre, ki húzza meg a flaskát először, akkor sosem fogy el a pálesz, és ők annak rendje-módja szerint ki fognak száradni. A veséjük már félórája porzott, a kezük remegett, és bár hűvös idő járta éppen, mindkettőjüknek verejték gyöngyözött a homlokán. Úgy döntöttek, barkohbával döntik el, ki döngetheti büszkén a mellét, mégiscsak ő dönthet arról, ki igyon előbb. Igen ám, de akkor újabb fogós kérdésbe ütköztek: ki gondoljon először, és kinek kelljen kérdezni először. Rövid tanakodás után egyetértettek abban, hogy az lesz a leghelyesebb, ha feldobnak egy ötforintost. Abban ugyanis sosem volt vitájuk, kit illet a fej, és kit az írás. Lajos bá’ jófejnek hitte magát, ergo mindig a fej lett az övé. Andor apó viszont az írásra esküdött, mivel azt képzelte magáról, hogy ő kiváló költő, azaz tud írni, méghozzá verset írni. Nos, felhajították a mit sem sejtő és mit sem érő pénzdarabkát. Lajos bá’ nyert. El is rikkantotta magát, ez a pénzfeldobás is bizonyítja, ő bizony jófej ám, lám, azért került a fej felülre, az írás pedig azért alulra, mert Andor apó legfeljebb csak pénzt tud költeni, de verset semmiképp sem. Ezeken a dolgokon sokáig veszekedtek, és még mindig vitatkoznának, ám a jóféle itóka megunta a meddő szócséplést, és illatok közé rejtve mondókáját, így szólt: – Na, mi lesz már, vén trottyosok, megisztok végre, vagy párologjak el az üvegből? – Igaz, ami igaz – szólt Lajos bá’ –, hagyjuk a veszekedést másra, mi meg igyuk fel magunkat a mennyországba! Már gondoltam is valamire, tehát kérdezz! – Söndörödik? – kérdezte Andor apó. – Igen. – Pöndörödik? – Igen, pöndörödik. – Rákérdezek! Bajusz? – Nem bajusz. – Hogyhogy nem bajusz? – fortyant fel Asztalos Azárgyélusát Andor bácsi. – Hát, én másra gondoltam – vigyorgott az öreg Lassú Lábfájós Lajos. – Szóval nem a bajuszra gondoltál. Hanem mire? – Szőlőkacsra. – Nem ér! Az ugyan pöndörödik, de nem söndörödik! – De, igenis söndörödik is! – De nem! – De igen. – De mondom, hogy nem! – De mondom, hogy igen. Satöbbi. Stb. Stb. Végül kiegyeztek abban, hogy ez nem számít, és Lajos bá’ gondolhat megint. Valami másra. – Söndörödik? – kérdezte Andor apó. – Igen – Pöndörödik? – Igen. – Rákérdezek! DNS-molekula: – Eltaláltad. Egy-null a javadra. – Az árgyélusát! – kiáltotta Asztalos Azárgyélusát Andor bácsi. – Lám, milyen okos vagyok. Most én gondolok, és te találgatsz. Csupán fél percet gondolkodott, aztán intett a cimborájának, kérdezzen. – Élőlény? – tette fel az első kérdést Lassú Fájóslábú Lajos bácsi. – Igen. – Hosszúkás, zöld élőlény? – Igen. – Rákérdezek! Fűszál? – Nem találtad el. – Hogyhogy nem találtam el? – fortyant fel Lajos bá’. – Mert én a fűzfalevélre gondoltam. – Nem ér! A fűzfalevél nem zöld, hanem sárgászöld. Nos, ezúttal is vitáztak egy kicsit, végül megegyeztek, ez nem számít, lehet valami másra gondolni. – Jaj, mi legyen, mi legyen? – töprengett Andor apó. – Megvan! Ezt soha a nagy büdös életben ki nem találod. Na, kérdezz! – Él az a valami? – kérdezte a jó öreg Lajcsika. – Igen. – Hosszúkás és zöld? – Igen. – Rákérdezek! A levelibéka lába? – Eltaláltad. Egy-egy. Döntetlen. Mese nincs, folytatni kell a mérkőzést. Ám ekkor hatalmas illatfelhőt lövellve felvisított az üvegben a pálinka. Idegesítően, mint valami légvédelmi sziréna. Felkapták a fejüket, gyerekkori emlékeik között ott szunnyadt Budapest ostroma. A két öreg krapek rémülten nézett körül. Végveszély, végveszély, támadásra készülnek a némberek. Valóban a végveszély szörnyű esete forgott fenn, rémisztő tényállás, kérem alássan. A park nyugati bejáratánál az egyikük, a keleti bejáratánál a másikuk felesége tűnt fel. Nyugatról az amerikai, keletről a muszka repülőgépek jöttek akkoriban, de az kevésbé volt hátborzongató, mint most az asszonyok megjelenése. Andor apó felkapta a flaskát, és fürgén futott az óvóhelyre, akarom mondani, a legközelebbi bokorba. Lajos bá’ lassabban, de követte. Miután biztonságos fedezék mögé jutottak, egymásra kacsintottak. Eldőlt végre, kinek kell innia elsőnek. Asztalos Azárgyélusát Andor ért előbb a bokorba, ráadásul ő mentette meg a világ legértékesebb italát is, a számukra mindenképpen legértékesebb itókát, ő mondhatja meg, kinek kötelessége először inni. Lajos bá’-nak, természetesen, aki zokszó nélkül hatalmasat húzott a flaskából, le is gurult nyomban két deciliter. Andor apó sem akart kisebb legénynek bizonyulni, benyakalt ő is két decit. Ezután óvatosan kikukucskáltak rejtekhelyükből. A két vénasszony időközben éppen ott találkozott össze, ahol az előbb a férfiak ültek. A szokásos üdvözlés és sopánkodás után nagy hangon trécselni kezdtek. – Na, ezek most sokáig itt fognak pletykálni – suttogta Andor apó. – Ezek bizony el sem mozdulnak innen egy darabig. – Hát nem, az holt sicher. – Nem baj, ráérünk. – Rá, rá, az kétségtelen. Csakhogy… – Csakhogy ítéletnapig mégse kuksolhatunk itt. – De nem ám! Mindenesetre amíg a pálesz tart, semmi vész. – Ja. Addig jól elleszünk mi itt. Mint a befőtt a spájzban. – Amikor meg elfogy, előbújunk. Majd azt mondjuk, a dolgunkat végeztük a bokorban.

Gyermekkorom óta nagy figyelmet fordítottam az elesettek, rászorulók felé. Először szüleim szárnyai alatt, majd felnőttként már önállóan igyekeztem segíteni a bajba jutottakon. 2020 őszén a Fókusz adásában figyeltem fel Géza úr és Józsi történetére. Megfogott az esetük, hisz a környezetemben már volt rá példa, hogy komoly függőségből álltak talpra sikerrel, de nem így, ahogy Józsi. A kifelé vezető út rögös és hosszú, orvosi segítség nélkül szinte lehetetlen. Ennek ellenpéldája ez a páros, ahol az orvosokat és gyógyszereket Géza úrnak sikerült helyettesíteni. Józsi egy olyan társra talált, aki miatt értelmet nyert kiszakadni a függőség csapdájából. Géza úr pedig olyan gazdira lelt, aki sokszor erején felül is igyekezett meghálálni ezt bundás barátjának. Ekkor döntöttem úgy, hogy szeretném személyesen is megismerni ezt a párost. Józsival messengeren vettem fel a kapcsolatot. Ő rögtön pozitívan reagált. Számomra nagyon fontos a prevenció bármely formája, így elvittem kamasz fiú unokámat is, hogy más példájából tanulva soha ne válassza ezt az utat. Gyömrőn már a buszmegállóban várt minket Géza úr és gazdi. Meghívtam Józsit egy ebédre és az étteremben beszélgettünk múltjáról, jelenéről és a jövőbeni terveiről. Egy szomorú, nehéz sors körvonalazódott ki számomra, ahol az akkor még pici cica reményt adott örökbefogadójának. Ők a borsó és a héja, elválaszthatatlan barátokká váltak. Felvetettem számára egy fotózás lehetőségét, amire gondolkodás nélkül igent mondott, hisz szerinte ahol tudunk, segítsünk egymásnak. Cserébe kérése csupán annyi volt, hogy a lányom írjon egy cikket történetükről a Fedél Nélkül lapba, fotókkal illusztrálva. Az alku megkötetett, és egy vidám hangulatú fotózás után a terv valóra vált. (ld. 693. lapszámunk – a szerk.) Ősz óta tartjuk a kapcsolatot, és amiben tudok, segítek. Szerencsére nagyot fordult a sorsuk, sikerült új otthonra lelniük és a Fedél Nélkül lap terjesztőjeként élik napjaikat. Az ebből a tevékenységből befolyó adományokból a lakásba bútorokat tudtak venni, és ruhákra, cipőre is jutott. Május 14-én Józsi már méltó körülmények közt ünnepelhette saját születésnapját. Örülök, hogy részese lehettem sok más segítővel együtt ennek a jelentős változásnak. Többször meglátogattuk Őket új otthonukban, ahol Géza úr és Józsi is remekül érzi magát. Fordult a kocka, most már mi kaptunk finom, otthon főzött ebédet. Szerencsém volt végigkísérni egy értékesítési napjukat is. Az első úti cél a Fedél Nélkül Szerkesztősége, ahol az aznap megjelenő lapszám került megvásárlásra. Ezután irány a XVII. kerületi Újpiac. Az első kedves rajongó már várt ránk. Köszönjük Géza úr kedvelőinek, hogy felkeresték ezt a remek párost. Sok kedves emberrel találkoztunk és beszélgettünk. Rengeteg remek fotó is készült. Józsi humorával feldobta a napot, nem unatkoztunk mellette. Viszont a nap végére igencsak elfáradtunk, nem olyan egyszerű ezt végigcsinálni. Számomra azt is felemelő volt látni, hogy szabadnapjain felkeresi egy-egy sorstársát, és abból a kicsiből, ami neki is van, jut egy kávéra és pár kedves szóra. Áprilisban több segítővel együtt ellátogattam a péceli Jókutya – BARF és Állateledel boltba, ahol többek közt Géza úr kincsei is megtalálhatóak, nagyon jó hangulatú, kellemes Józsi, Géza úr és a szerző délelőtti időtöltés volt. Erről a látogatásról rövidesen egy másik történetben számolunk be. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megismerhettem Őket, hisz történetük mutatja, van kiút a legkilátástalanabb helyzetből is. Nem kell hozzá más, csak egy változni hajlandó, motivált ember és a segítséget nyújt kéz. Az összefogás pedig csodákra képes.