Category: 702. szám

Dunai Tamással könnyű interjút készíteni. Nem kell faggatni, szívesen mesél. Ezúttal még a kérdéseket is kihagytuk, csupán egy csapongó beszélgetés részleteit jegyeztük le olvasóinknak. A legutóbbi siker? Egy negyedórás film. „Végtelenben kettő” – már a címe is talányos. Látszólag csupán két idősödő ember barátságáról szól, de a halál motívuma egyre fontosabbá válik benne. A költészet és a sakkjáték kedvelői is találnak benne furcsa összefüggéseket. 28 ország pályázati műveiből, 75 órányi filmtermésből Cserhalmi Györggyel a Los Angeles-i Independent Shorts Awardson szeptemberben a legjobb színészpárosának járó Platina-díjat kaptuk. De ez az alkotás lett a legjobb diákfilm és a legjobb sztori is, illetve Pinczés Dávidot választották a legjobb férfi diákrendezőnek. Nagy öröm ez valamennyiünknek. Különösen manapság, amikor a hazai díjak egy részéhez csak politikai lojalitás árán lehet hozzájutni. Rousseau szerint nem az a legnagyobb szabadság, hogy mindent megtehetsz, amit akarsz, hanem az, hogy nem kell megtenned, amit nem akarsz. Milyen igaza volt! Annyit talán elárulhatunk azoknak, akik nem látták a filmet, hogy halottat játszom, visszajövök a másvilágról. Isteni szerep, bárcsak az életben is így lehetne. Átmenni egy kicsit a „tartományba, melyből nem tér meg utazó”, és egyszer csak vissza lehet jönni. Ez olyan film, amit érdemes többször is megnézni, mert sok-sok olyan utalás fedezhető fel benne, amelyeket fel kell ismerni, meg kell fejteni. Például a kikötő neve, ahol sakkozunk, H-c3. Amikor a partiban a huszárral c3-ra lépek és mattot adok, azt mondom, hogy „a betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz”. Ez meg egy Tandori-vers címe. A költemény mindössze annyi, hogy „Hc3” – talán a világirodalom legrövidebb verse. Aztán egy torokszorító pillanatban kiderül, hogy ez már nincs is, hiszen voltaképpen halott vagyok és már csak a barátom emlékeiben, képzeletében létezem. De a motívum még egyszer visszatér a főcímlista után. Ülünk az alapállásba rendezett sakkfigurák előtt, és én mosolyogva mondom, hogy „öreg, a dolognak nincs vége, mert huszár c3”, ami már egy új parti kezdő lépése. Még a vágóképek is komoly jelentéssel bírnak… a vegetáció, az élet, a víz, a kavics, a kő, a változatlanság és az állandóan változó… a zen buddhizmusban járatos ember is felfedezhet a filmben különös áthallásokat. Tandori versének sokféle értelmezése lehet, nyilván mást lát benne egy sakkozó és mást egy hívő ember. A film nem a vallásról szól, de ha a betlehemi istállóból valaki kinéz, ott egy új élet kezdődik. Akár tetszik, akár nem. Sötétnek annyi. Ha a lövészárok túloldalán egy szál gyufát meggyújtanak, akkor odalő az ellenség. A fény odavonja a figyelmet. És a nyitólépés egyfajta fényt hoz a sötétségbe. Nekem ez volt a szerep felépítésének kulcsa. Ez adta a belső derűt, a bölcsességet, a nyugalmat, ezért érezhettem azt, hogy öreg, mi túl vagyunk már mindenen, fölösleges izgulni… Darvas Iván mondta olyan hetven éves kora táján, hogy nem az a fontos, milyen öreg vagy, hanem hogy milyen vagy, öreg… De nem kell filozófusnak lenni ahhoz, hogy valaki megszeresse a filmet! A csajok seggéről is szó esik benne, meg a sütemények ízéről… Én nagyon megszerettem a filozófiát, bár annak idején ez volt az egyetlen tantárgy, amiből pótvizsgáznom kellett a bölcsészkaron. Hívő ember lettem, gyerekkoromban katolikus nevelést kaptam, és amióta eljátszottam Tevjét, tiszteletbeli zsidó is vagyok. Édesanyám korai halálakor jó ideig elfordultam a vallástól, de később visszavergődtem. Látom az egyház hibáit, de a gyakorlók hitét megpróbálom elválasztani attól az eszmétől, amit a hit sugall. Ha ezt meg tudom tenni, akkor a lelkem nyugodt marad. A hitre ráültek különféle intézményrendszerek és eltorzították, pedig a kereszténység baloldali mozgalomként indult. Ha kizárólag ésszel gondolkodnánk, akkor a világ káosz, felfoghatatlan, rendszertelen és megoldhatatlan. Ha van egy olyan hitünk, hogy ez az egész nem véletlenül rakódott össze, sok-sok minden értelmet nyer a káoszból. Barátommal rendszeresen szoktunk „lelkizni”, vagyis a nem kézzelfogható dolgokról beszélgetni. Ez nagyon fontos. Ez az én szakmám, ezzel bánok, ezt szívom magamba, ezt adom ki magamból. 1993-ban betéti társaságot alapítottam, azóta vagyok szabadúszó. Egyszerű oka volt: így nagyobb bevételt lehetett elérni. Az általános forgalmi adóból például tornacipőt vehettem a gyereknek. Aztán év végén főhetett a fejem, hová tűnhetett az áfa. Hát ott volt a gyerek lábán. fotó: Csanádi Gábor Nincs rá garancia, hogy folyamatosan foglalkoztatnak, de makacsul hiszek a minőségben. Vannak alapvető dolgok, amiket be kell tartani ahhoz, hogy jó partnerségi viszonyok alakuljanak ki. Pontosan kell érkezni. Maximálisan fel kell készülni. Udvariasnak kell lenni. Az is igaz, hogy ha valaki nincs az első százban, akkor elég keserves lehet a sorsa. Vigasztalannak, reménytelennek érezheti a helyzetét, előszobázhat, meghallgatásokra járhat, fárasztó mindenkivel a nulláról kezdeni… Az Anna Frank naplója című előadásban Anna édesapját játszottam, aki a lánya halála után sokáig magánál hordja a gyermeke sálját. Aztán egyszer csak eltépem. Amikor az apa úgy dönt, élni kell, tovább kell élni, és nem a múlt szenvedéseire kell emlékezni, hanem a jelen gondjait megoldani és készülni a jövőre, akkor megsemmisíti a sálat, ami a múlthoz köti. De a fájdalom is közrejátszik. Mint a Hegedűs a háztetőn című előadásban, ahol Tevjeként megtéptem az ingemet, amikor a legjobban szeretett lányomtól, Hávától megváltam. Ennél a jelenetnél estéről estére potyogtak a könnyeim. Tavasszal, amikor a színházi világnapon azt kérdezték tőlem, mi a véleményem a színészetről, ezt írtam Tóth Kata dramaturgnak Kecskemétre: „Nekem a színház maga a valóság. Életem többi része csak felkészülés, anyaggyűjtés. Hétköznapi élményeimet összetöröm, lepárolom, felhasználhatóvá teszem, és odaadom a szerepnek, a drámaírónak, a rendezőnek. És ha létrejön az összhang, elkezdődik a gyönyör. Egyik lábammal a tudatom csúcsán, másikkal az ösztöneim mélyén vagyok és repülök. Csodálatos.” Én még csak hetvenkét éves vagyok, előttem az élet. És remélem, lesznek még olyan pillanatok, mint a „Végtelenben kettő” forgatásának a végén, amikor a stáb lelkendezve megtapsolt minket. Milyen a Fedél Nélkül újság? Ismerem a lapot, majdnem mindig megveszem és jókat beszélgetek az árusokkal. Nagyon jó ötlet, hogy nem kell alamizsnát adnom, hanem értéket kapok a pénzemért. Szeretem benne a verseket, novellákat, a képzőművészeti alkotásokat is jónak tartom, a nagy interjúkat is elolvasom. Azt is tudom, hogy az 1721-es terjesztő Szuna István, aki költő és klassz verseket ír. Ő a „törzseladóm”. Régóta akarom neki mondani, de akkor most itt üzenem, hogy olvasson gyakran Arany Jánost, mert olyan őserő van benne, mint Petőfiben, csak a rímekkel még nem bánik olyan tökéletesen, mint Arany. És azt kívánom, adjon el sok-sok újságot… Három gyermek, hat unoka mellett úgy döntöttem, bármilyen oltást elfogadok, csak minél előbb védett legyek. Kínai oltást kaptam, de voltam ellenanyag-vizsgálaton és nincs bennem antitest, mintha meg se kaptam volna. Gyakorlatilag nem vagyok védett. A gyógyszerész lányom azt mondja, bár az antitestek szempontjából tényleg nem vagyok védett, a sejtimmunitás tekintetében talán igen, mert az elaltatott vírus fel tud támadni abban a pillanatban, amikor veszély éri. Ha a karanténos hónapokat nem tettem volna hasznossá, lehet, hogy depresszióssá vagy alkoholistává válok. Elterveztem a napjaimat, próbáltam meghatározott napirend szerint tölteni az időt. Délelőtt 30 perces TAO Csikung torna, valamilyen zeneműnek a meghallgatása, és mindig ott van a polcomon a klarinét, fejlesztem a futamokat, a tartott hangokat, a hajlításokat. Július 1-én lesz a Margitszigeti Szabadtéri Színházban a Budapest Klezmer Band koncertje, ahol én leszek az egyik vendég a harmincéves évfordulójukon. Jiddisül fogom énekelni a „Dos Freylekhe Shnayderl” című dalt és klarinétozom, szaxizom is benne. A Macskák egyik előadása komoly veszélyben volt. Kiment a derekam, lumbágóm lett. Kitört a pánik, mert a BASF kazettákat gyártó cégtől harminc vendéget vártunk Németországból, az egyik igazgatójuk már meghívta őket. A cég költségén azonnal kivittek Ludwigshafenbe az igazgató csontkovácsához, aki helyre rakott, gyógynövény injekciókat adott, aztán visszarepítettek, és másnap már tudtam próbálni, harmadnap játszani. A színházi macskát 313 alkalommal játszotta Haumann Péter, aztán én több mint 500-szor. De ez beugrás volt. Akárhányszor játszom, az a szerep nem maradéktalanul az enyém, hiányzik a hathetes próbaidőszak. A hat hét napi nyolc óra próbával azért kell, hogy zsigeri beidegzés szintre menjen a szerep, hogy ne kelljen a szövegen, a gesztusokon gondolkodni, hogy tökéletesen tudjuk, mit hogyan kell kivitelezni. Ha valaki autóvezetés közben kanyarodik, nem gondolkodhat azon, egyesből hogyan kell kettesbe váltani. Klarinét vagy szaxofon? Woody Allennel értek egyet, aki azt mondta, klarinéttal könnyebb menekülni. A klarinét lágyabb, puhább, emberibb, érzelemtelibb. A nagyon fontos komolyzenei művek zömében a klarinét egyedül képes átfordítani a hangulatot, az a kulcshangszer. A cigányzenészek, a népi zenekarok elképesztő klarinétosokkal büszkélkedhetnek. A dzsesszben is zseniális klarinétosokat ismerünk. És mi ad erőt a hátralévő évekre? Egy barátomnak úgy szoktam mondani, ma már megtehetem, hogy nem oda megyek fellépni, ahol szükség van rám, hanem oda, ahol rám van szükség. Nagy különbség. Talán ez a boldogság.