Blog

Tavasznak bimbót bontó virágai:
ti hiú asszonyok s ifjonti lányok
az első csalogató napsugárnak engedve
szépséges melletek a világnak kitárjátok,
s tenyérnyire szabatjátok libbenő szoknyátok –
míg én vágyteli zsákkal a hátamon
zihálva loholok utánatok, és mind többször
csak simuló árnyékként borulhatok rátok,
mert rajtam is fog a születési átok:
„Lám te is megöregedtél, enbarátom!”
Drégely István

Remélem, hogy erősebb lesz, a véletlen hatalmánál
sorsom fölé kerekedésem, és hogy össze nem koszolom
tiszta szívem, hogy maradjon remény, legalább egy halvány,
hogy elkenhessem a beteg ajkamon a bús mosolyom.
Hogy szemetet nem csinálok az ihletből és a tárgyból,
hogy a babért sikerül majd a szögről leakasztanom;
kilépve a ridegségből és a lámpafényes árnyból,
kicserélve a viaszkos, rozoga, szürke asztalom.
Nem nyelve a sötét levest, nem nyögve a világ-panaszt,
nem gondolva hogy lesz utam, lesz célom, és hogy lesz párom;
kinek elmondhatnám, hogyan várom én a virágtavaszt,
hadd lehessen az életem mellette egy mélységes álom.
Megfeledkezve a gondról, a nehézségről, a bajról,
hogy ne homályosítsa el könnyed többé a sorokat;
lekaparva a sok fehér árnyékfoltot a falról,
hogy a lelkem soha többé ne vessen már véglobokat.
Remélve hogy erényeim nem vesznek bele az érdekbe,
hogy közöttünk a kölcsönös tisztelet ülje a nászát;
hogy az arcom ne mártsam már a kétes sötétekbe,
hallgatva a tűnő világ zajának szétpattanását.
Hogy a helyes utat el nem tévesztem, el nem tipegem,
zuhanva újra a földre, és taposódva a sárba;
bús és fagyos vonásokkal feszítve meredt idegem,
hogy ne várjon, csak a holnap nagy és szürke pusztasága.
Attól tartva, hogy a végzet asszonya majd újra lecsap,
úgy érezve minden visszatart, visszahúz, és minden gátol;
nem tudva hogy mi értelme, elfulladva, küszködve csak,
hogy mássá ne is lehessek a változás serény kengyelfutójából.
Vágyva az előrelépést, a szabadságot, a derűt,
hogy felismerjem tetteim, igyekezetem és képem;
hogy dermedt vonásaimból ne faragjak szoborszerűt,
végleg elveszve a fájó élet lassú tengetésében.
Hogy megtaláljam végre a múzsám homlokát és száját,
remélve hogy bűneimbe többé már bele nem halok;
hogy többet láthass bennem, mint az élet árva páriáját,
feledve a sok tompa kínt, amitől a keblem sajog.
Készen a megújulásra minden áldott minutába,
hogy eggyé válhassanak mind az összetördelt részek itt;
nem akarva beöltözni többé a bohócruhába,
mint akit a zord őrület meg nem kísért és részegít.
Móritz Mátyás

szonettciklus PM-hez
I-XV.

Hatalom, halld meg milliárdok szavát,
mit ellenünk teszel nem tűrjük tovább!
Százmilliók halnak éhen,
s te csak mosolyogsz az újságban a képen?
Ha oly nagy vagy, hogy messzire nyúlik a kezed,
miért fegyvert osztogatsz? Miért nem kenyeret?
Miért keresel annyit, mint tízezer embered,
egy pénzeszsák tán mindent megtehet?
Mitől vagy te különb? Hogy palotában élsz?
Mi lesz, ha elvesszük? Ettől nem félsz?
Eljött a nap, hogy felkérjünk –
légy a nyomorban a vendégünk!
Sóvárogva állj egy kirakat előtt,
vagy gyermeked sírjánál, kit egy drogos lelőtt.
Érezd, hogy kicsinyek rángatják ruhádat,
sírnak, mert ételt egy hete nem láttak!
Apjuk börtönben – ennivalót lopott,
alamizsna helyett két évet kapott.
Nővérük a testét árulja odakinn,
fizetsége verés és heroin,
anyjuk magába fordult és az italhoz,
nem hívja kölykeit az asztalhoz.
Hogy mért élnek így? Gondolkozz kicsit!
Azért, hogy vehess egy nyolcadik kocsit!
Ha megelégednél a magadé felével,
ez a család se hullana széjjel.
A pénzedért felelősséget vegyél,
ne mindent önzésből tegyél,
halld meg a szót, mi eddig is kért,
ne kelljen ontanunk vért.
Hatalom, halld meg milliárdok szavát!
Mit ellenünk tesztek, nem tűrjük tovább!
Branyó
Jakab munkája

A dalomat ne hallja senki
avítt, fars, úgy szól, mint a verkli
magamat tekerem szólamra
hiába, nincs taktus sóhajra
csak vágy, amely bennem dübörög
s ha dalomra csak hümmögök
akkor bennem úgy izzik a düh
mint testen az utálatos rüh.
A dalomat ne hallja senki
vén, bariton, akár a verkli
néha még hallom csendben szólni
talán fars, s mily édesen ósdi.
Nagy Gusztáv

az italpult-oltár elé
cipeli a lélek a testet emlék-ünnep gyanánt
üres helyét az ember a semmihez így méri –
fedél nélkül
Szente B. Levente

azért az pech
hogy a jó dolgok akkor történnek velem
amíg pislogok
különben észrevenném

Megszülettem.
Éltem.
Halok.
Egy perc, és már itt se’ vagyok.
Zalán György

Hallni szeretnék
emberi hangot vagy
ahogy kongat a
nagyharangot de
hallom a szarkák
káricsolását szép színeikbe
más tojta tojását
lopják nem könyörülve
héjuk roppan a fülbe
idill ez itt a parkban
idült idill
szemhéjaimat letakartam
minden kisírt.
hágyépé

Nehéz a múlást nem káromolni.
Szikrázik a fagy:
köszörűn visító penge.
Az élet szaladó, könnyű holmi,
áttetsző selyem
éles füveken lebegve.
Kertemben jeget könnyeznek,
fáznak-gubóznak
konok, hósapkás rózsák.
Szemérmesen vetkőznek,
ha a téli nap
végigcsap fagyott bimbójukon.
Nézd, ázottan is, halottan még,
rongyos szirmaikkal
titkukat átölelve óvják.
Hószín és dermedt most az ég.
Zárul a végső titok
majd, ha tombolva kinyílnak a rózsák.
Fábián István