Category: 711. szám

10
Fedél Nélkül – Hajléktalanok lapja
SZÉPPRÓZA
VONNÁK DIÁNA:
LÁTLAK
TENGERIBETEGSÉG
(részlet)
N
em így képzeltük az indulást. A taxi el-
ment, itt pedig csak egy pár semmitmon-
dó irodaépület áll. Körülöttünk szinte
sivatagi pusztaság, leér az autók kerekéig
az ég, az út fölött a benzingőzben déli-
báb remeg. Tábla, kiírás sehol. A forgalomtól a fölve-
rődött sódernek nincs ideje leülepedni, a por megül a
pórusainkban, a körmeink alatt. Anyáról ordít, hogy
utálja az egészet. El se hiszem, hogy közel van a ten-
ger, ez inkább olyan, mint a vadnyugat, mondja, aztán
megemeli a napszemüvegét, és letörli az izzadságot az
orrnyergéről. Mi van, undorító vagyok?, kérdezi ne-
vetve. Makulátlan rajta minden.
– Nyugi, mindjárt jobb lesz, biztos van légkondi.
Legalábbis remélem.
Ezt rossz hangsúllyal mondtam, gyanakvóan néz.
Felpattintok egy sört, idegesít a melltartóm a hőség-
ben. A látszat ellenére jó helyre jöttünk, itt van az
utasfelvétel: tucatnyi ember lézeng, bőröndökkel. Éles
nevetések csapnak fel, az utasok mustrálják egymást,
igyekeznek helyezkedni. Nem tudni még, melyik po-
zíció lesz a legelőnyösebb az induláskor, mindenki
éber. Megállunk, a bejárattól pár méterre húsos, at-
létatrikós férfiak torlaszolják el a feljárót. Sámlikon
ülnek egy körben, azt hiszem, románul beszélnek. A
sarkon hirtelenszőke család topog, a tinédzser lány
barátja is velük van, fekete rasztájától alig látni az ar-
cát, kényszeres, figyelmetlen mozdulatokkal keleszti
a hájat a lány csípőjén, az apáva

12
Fedél Nélkül – Hajléktalanok lapja
SZÉPPRÓZA
BUKSIKA:
JA… TÉNYLEG!
A
gondolatok kavarognak a fejemben és mi-
vel mással nem igazán szoktam beszélgetni,
ezért magamban merengek. Azon voltam
az utóbbi időben, hogy a negatív gondo-
lataimat próbáljam pozitívvá változtatni
és nyitni az emberek felé, de nem igazán megy. Meg kell
állapítanom, hogy bizonyos időnként egészen bőbeszédű
tudok lenni, utána jó hosszú időre bezárok. Bár sokszor
ezt mások nem így élik meg, mert azért sosem szoktam
annyira elbújni, hogy ne vegyenek észre.
Vidéki nagyvárosban születtem, legalábbis nekem nagy
volt, annak tűnt mindaddig, míg gyerekkoromban nem
jöttünk fel a fővárosba színházi előadásra. Az ötödik kerü-
letben voltunk a Petőfi Sándor utcában. Az előadásra már
nem emlékszem, sőt szerintem hazafele se igazán, mert
bennem csak a gyönyörű, felfoghatatlan, felülmúlhatat-
lan, fényben úszó vár, a Duna és a hidak maradtak meg.
Ekkor elhatároztam, hogy én itt fogok élni, lesz, ami lesz.
Sikerült is!
Szerettem Vásárhelyt is nagyon. Sok-sok barát, rokon
él itt még ma is és időnként hazalátogatok, és nem látom
a régi fényét, azt a varázst, amit anno adott. Szomorú
mennyire elhanyagolt lett annak ellenére, hogy megépült
az elővárosi vasút és összeköti a megyeszékhellyel. Tiszta
betondzsumbuj lett a városból, a belvárosból eltűntek az
öreg akácfák, ahol régen hűsöltünk. Maradtak a városszéli
kis proletár házak és az óriási üresség, mert a fiatalok so-
kan elvándoroltak. Hihetetlen, hogy a 14. században