Mikor a világ kibillen a tengelyéből, mikor egy másik dimenzió szélén egyensúlyozunk, mikor az ég összeszakad a földdel, és a sors úgy dobál minket, akár a szél, akkor is van döntési lehetőségünk. Eldönthetjük, hogy száraz falevél módjára sodródunk, vagy megtanulunk repülni. Az első nagy rémület után, sőt, már annak a mélyében is volt valami furcsa és ijesztő felismerés bennem arról, hogy én tudtam ezt. Ezt, ami történik, én kimondatlanul, fel nem ismertem, de tudtam előre. Ott volt az álmaimban, a félelmeimben, a zsigereim mélyén a bizonyosság, hogy a fiam nem lesz velem sokáig. Nem is érkezett meg ide soha igazán. Egész életében fél szívvel egy másik, szebb világban volt. Onnan pottyant ide közénk, és oda vágyódott vissza. Itt, a Földön sosem volt otthon. Csak téblábolt, bizonytalankodott úgy, akár egy szárnyaitól fosztott angyal. Nem sokkal az érkezése után máris attól féltem, hogy elveszítem. Úgy éreztem, túl nagy a feladat, és én nem tudok rá vigyázni, nem leszek elég jó anyja, nem sikerül vele boldogulnom. Elviszi a kutya, kiejtem a hordozóból, netán én halok meg, mielőtt felnőne. Mi lesz akkor vele nélkülem? Nem sokkal a születése után már annyira szorongtam, hogy folyton valami katasztrófát vizionáltam. Szülés utáni depresszió, mondanák erre ma a pszichológusok, ám húsz évvel ezelőtt még nem volt megengedett az ilyen úri szeszély. – Már miért ne tudnád felnevelni? Ugyan mi érhetné azt a gyereket? – Körülbelül ennyi volt, amit egy friss anya biztatásul kapott, ha megrettent a felelősségtől. Azt gondoltam, hogy valaki, aki spirituálisabb az átlagembernél, talán érti majd, mi történik velem, így hát nagyon bölcsen felkerestem egy rendkívül jól képzett szakembert, egy javasasszonyt. Egy ismerősöm házában fogadott ez a messze földön híres látó. Első ránézésre semmi különös nem volt rajta. Se bibircsók, se boszorkányszakáll. Olyan volt, mint bárki más. Lefektetett a kanapéra, én pedig elmondtam neki, mennyire féltem a fiamat. Akkor ő a kezét szépen fölém helyezte, és fejtől lábig végigsimogatta az aurámat a csodatévő tenyerével. Gyanakodtam, hogy ilyen kezdet után feltehetőleg nem itt és nem ma fog a problémám megoldódni. Ezt a kezelést akár a gyerek apja is megcsinálhatta volna szex előtt (vagy helyett). Ezért kár volt idejönni, pénzt költeni. Én azonban udvarias ember vagyok, nem nevettem ki a hókuszpókuszt, hanem úgy döntöttem, mindenképp kitöltöm a nekem szánt időt. Elvégre ki van fizetve. Titkon abban bíztam, hogy a tudomány majd csak ezután következik. A nő azonban, mint aki jól végezte dolgát, megkérdezte, jobb-e valamelyest a közérzetem, én pedig udvariasan azt válaszoltam, hogy jobb, persze, hogy jobb. Mégis mi mást mondhattam volna? És valójában kicsit tényleg jobb volt, ha úgy vesszük, hiszen az elmúlt fél évben összesen nem foglalkozott velem ennyit senki, mint most ez a nő. Mindenki a gyerekemmel foglalkozott, ami érthető is. Én is vele foglalkoztam, boldog voltam ettől, tényleg minden rendben volt ezzel. Most azonban jólesett ez a rövid felém fordulás, az a pár perc, amíg sírhattam egy kicsit a félelmeim miatt. Otthon nem csináltam ilyet, mert nem akartam senkit megijeszteni. Szóval akkorát azért nem hazudtam ezzel. Egy kicsit jobb volt. A fennmaradó negyven percben a nő elmondta, hogy egyáltalán nem kell féltenem a fiamat, mert ugyan milyen baj is érhetné azt a gyereket. „Már miért ne tudnád felnevelni?”, kérdezte. Hát jó, gondoltam, nyilvánvaló, hogy a szorongásom nem érdekel senkit, úgyhogy meg kell tanulnom együtt élni vele, és megtanulni kezelni. Hazamentem tehát, és hagytam az egészet annyiban. Időm se volt az érzéseimet bogozgatni, hiszen a gyerek kitöltött, betöltött, lekötötte minden gondolatomat. Jobb híján bíztam abban, hogy majd magától megoldódik minden. Úgy is történt. Az aggodalom egy idő után elmúlt magától, mint oly sok minden ezután még. Így működünk. Félünk, szorongunk, fuldoklunk a tehetetlenségtől, a felelősségtől, aztán eltoljuk magunktól a kétséget, lenyeljük, és kivárjuk, hogy elfelejtkezzünk róla. Így volt most is. Teltek a hónapok, és én láttam, ha csinálom, ahogy anyám csinálta, akkor nem lesz gond. Húszezer éve csináljuk ezt mi, asszonyok. Óvjuk, szeretjük, gondozzuk a gyerekeinket remélve, hogy ennyi elég lesz a boldogsághoz. Most, mikor ezt a történetet írom, a negyedik gyászévben vagyok. Messze nem vagyok túl rajta, még el sem sirattam őt igazán. Sírtam sokat, de nem eleget. Igyekeztem kímélni a környezetemet, a többi fiamat, az idegeneket és a barátokat attól, hogy el kelljen viselniük az érzéseimet. Fegyelmezett vagyok és erős. Olyan, amilyennek lenni kell. Belém szorult a fájdalom. Látom, ha tükörbe nézek. Látom a szemem tompaságán, a bevésődött vonásaimon. Látom, mennyire átfaragta az arcomat ez a kordában tartott, soha el nem engedett üvöltés. Négy éve idomítom, szelídítem titokban, csendben, kerülve azokat a helyzeteket, ahol teret kaphat, váratlanul felbukkanhat, rám törhet, kínos helyzetbe hozhat. Olyankor veszem elő, mikor tudom, hogy nem lephet meg senki. Kint a kertben, egymagamban, vagy az autóban, míg utazom. Bánat szilaj, fekete kanca, aki a lelkemben él egy szűk karámba zárva. Időnként elmegyek hozzá, hogy érezze, nincs egyedül. Megállok ilyenkor a karám innenső oldalán, nyúlok felé, hogy megsimítsam, de ő nem bízik bennem. Toporog a porban, fújtat és hátrál a kezem elől. Én lehajolok, átbújok a keresztbe húzott lécek között, és már ott állok mellette. Felnyihog, megrázza a sörényét, ahogy ágaskodik. Elkapom a szárat, és megrántom. – Hóóó! Mélyről nézek rá föl, olyan hatalmas, olyan erős, olyan vad. Eltiporhatna, a szemében mégis félelmet látok. – Ssssss – így nyugtatom, miközben átkarolom a nyakát. Lassan elcsitul, az arcomat szorítom hozzá. Hallom, ahogy lélegzik, dobban a szíve. Nekitámasztom magam a testének, ő meg sem érzi a súlyomat. A kezem puhán simítja az oldalát, közben halkan beszélek hozzá szép szavakat. Nem akarom bántani, ő sem akar bántani. Összetartozunk. Nem kerestük, nem választottuk egymást, de már örökké együtt maradunk. Belekapaszkodok a sörényébe, elrugaszkodok, és a hátára perdülök. Állásból lendül el, átviszi a felső lécet, majd ahogy a repülésből földet érünk, én nagyot huppanok. A háta széles, kényelmes, pont rám van méretezve. Ő az enyém és én az övé vagyok. Egymásnak vagyunk teremtve, így hát a testünk is együtt mozog. Vele biztonságban vagyok, velem biztonságban van. Tudjuk, hogy bármit megtehetne, eltiporhatna, összetörhetne, ő mégis hagyja, hogy én irányítsam. Élvezi a szabadságot, hogy végre mozoghat, érezheti önnön erejét, nemes tartását, pusztító hatalmát. Egyre gyorsabb a vágta, zuhognak a paták a földön, taramm, taramm, taramm. Én leborulok rá, szorítom erősen. Elvisz a világ végére, a peremig, ha engedem. Felvisz a legmagasabb csúcsra, oda, ahol csak jeges szél fúj. Beleugrik a sötét éjszakába, a fekete égbe. Oda, ahonnét jött, ahová tart, és ahová majd egyszer én is vele megyek. Nem most. Most megrántom a szárat. – Hóóó – így fékezem. – Csihadj, Bánat. Nem ma van az a nap. Még maradunk. Megtorpan. Meghúzom a szárat a bal kezemmel, a zabla megfeszül, és a ló megfordul. Visszakocogunk a karámba, ő engedelmesen visszaáll a helyére. Mikor lecsúszok róla, puha, fehér pamutot veszek, azzal törlöm végig a hatalmas testet, melyet megfényesít a verejték. A ragyogó szőrön ittott cseppekbe rendeződik a nedvesség, mintha könnyezne a bőre. Végighúzom a lapockát, a hátát, a pamut könnyedén siklik rajta. Egyik oldal, másik oldal, a kanca áll, szelíden tűri a törődést. Végül gyengéden letisztítom a homlokát, a hosszú arcát. – Én kedvesem, szépséges lovam, gyönyörű Bánatom – duruzsolom neki. Ezt szereti, tudom. Mostanra elpárolgott a bizalmatlansága, bár legközelebb újra ellenáll majd. Valahányszor elmegyek, úgy érzi, elhagyom. Olyankor haragszik. A szemében meglátom most magam tükröződni. Szelíd, bölcs a tekintete. Ütemesen fújja rám a meleg lélegzetét. Két kezembe fogom a puha orrát, és megcsókolom az ajkát. – Drága Bánat. Visszajövök. Letörlöm a könnyeket, felveszem a legszebb mosolyom, és kiszállok az autóból. Megérkeztem. Meghalt a fiam. Huszonkét éves lenne, ha élne. A haja, a göndör, szőke haja mostanra a derekát verdesné, mert azon a nyáron azt mondta, hogy többé nem vágatja le. Megnöveszti majd hosszúra, hogy azután egy könnyű, harisnyából nyesett gumival fogja össze a tarkóján. A magassága nagyjából két méter lenne, a bőre fehér, néhány kóbor pöttyel tarkítva. Az orra kicsiny és pisze, amint az apjától megörökölte, a lábikrája olyan vaskos és esetlen, mint az enyém. A szeme hatalmas, Földközi-tenger kék, elmélázó, messzenéző. Rejtélyes, koravén fiú. Nagyon vicces, közben nagyon komoly. Abban az időben, mikor elhagyott, zavart volt, té tova. Nemigen látta, merre tart, mit szeretne, van-e jövője ebben a világban. Én sem láttam, de igyekeztem segíteni neki, hogy megtalálja önmagát. Azzal például, hogy elvittem egy hosszú nyaralásra, ami kizökkenti majd a megszokott rutinokból, és lehetőséget ad arra, hogy eltávolodva a zajtól, a mindennapoktól átgondolja, hol tart most az életében, és merre szeretne tovább haladni. Hiányzik. Négy éve ment el. Én filmekből tanultam a gyászt, és azokban azt láttam, hogy ha fáj, akkor ordítani kell, hajat tépni, vagy összeesni, elgyengülni. Én akkor sem csináltam ilyet, amikor megtörtént. Egyszerűen csak kiestem a világból. Vannak helyzetek, amiket túlélhetetlennek gondolunk egészen addig, amíg túl nem éljük őket. Valójában sokkal több szörnyűséget kibírunk, mint gondolnánk. Bármi történhet velünk, a nap felkel másnap is, a szívünk tovább dobog, a tüdőnk levegőért sóhajt, így néha hiába szeretnénk meghalni, mégis élünk tovább. És van olyan is, mikor eldöntjük, hogy élni akarunk. Én tudatosan választottam az életet, és nem csupán azért, mert van még két fiam. Magamért akartam tovább élni. Tudom, hogy tartozik még nekem az élet. Tartozik nekem örömökkel, szépségekkel és idővel. Sok idővel, ami alatt képes leszek megbékélni, ami alatt kárpótol a veszteségért, hogy meg tudjam bocsátani neki, hogy a fiamat elvette. megbocsátani neki, hogy a fiamat elvette.