Blog

Nem sajnálom a fogyó tűzifát!
A máglyába rakott hasábok tüze
sugározza rám az ősi mágiát
legalább még ma egyszer…
még egyszer, utoljára!
Szálljon kéményem sűrű füstje
és telepedjen rá a tájra,
köhögtesse az erre járót cudarul!
Hadd lássa, nem bánik a fával fukarul
a vén zsivány, ki most bőszen
egyre csak rakja, rakja még,
s ha már mindene a tűzön ég,
hát odaveti rá versét is dacosan!
Ha már dalaim nem könnyezték
meg alaposan a fehérnépek,
e hálátlan dögök,
legalább füstjük marja szép szemök,
míg engem elvisznek az ördögök!
Kajuk Gyula

boldog gyermekkorom kanyargó ösvényein járok
talpamban tüskék ruhám bogáncsok szaggatják
lékelt dinnyék lopott cseresznyék méz ízű körték vallatnak
s mint rámfordított reflektor fénye terülnek rám apró bűneim
mert én sem voltam szent fejem fölé glóriát nem rajzolt a múló idő
csupasz verebeket szedtem a szárítók szalma fedeléből vércsénknek
szirénás szegénységünk mint rohammentő száguldott velünk
nem tudtuk ledobni átkos rosszkedvünket falmasinánk füstölgő árnyait
a plafonra akasztott petróleumlámpánk fénye kísért
s ki be jár bennem nyitott kéményünk szeretett huzata
lesz még valaha új vers bennem a tűnő időről
terül még rám zsibongó gyerekhad patakban fürdőző lányok illata
gördül még rám felülről gyönyörű lavina
első szerelmem rózsaszirmait morzsolom kezemben
betakar elfed megágyaz szememben sok apró ima
sok csínytevésem már kútba hullott takarják álmaim megbocsátó angyalok
lékelt dinnyék lopott cseresznyék méz ízű körték vallatnak
tudom értem zeng még sok szimfónia
dirigálnak friss műveket bennem csokornyakkendős hajnalok
Ketykó István

szonettciklus PM-hez
I-XV.

Ragyogó homlokú kisgyermekként,
angyalképnek teremtve és társnak;
gyanútlanul örök szerelmednél,
ki az elsőként nem öncsalás vagy.
Inkább menedék az életemben,
ki minden veszendőt mélybe vetett;
hogy ne tagadj, és ne hagyj el engem,
nekem adva a gyöngeségedet.
Ki készebb a szelídebb szavakra,
kit nem köt már az emberi törvény;
ki a szárnyát büszkén villogtatja,
a magányom szobrát összetörvén.
Hogy bírája én legyek magamnak,
hogy ne a világgal vívjak párbajt;
érezve kezem béklyótalannak,
festve az égre fehér madárrajt.
Nem akarva csupán rád találni,
hogy tovább a vágyam veled hordjam;
hadd legyen álmom több láthatárnyi,
hogy magamból ki, csak a jót forrjam.
Mint akit le az idő sem rombol,
idegenebbé téve naponta;
hogy ki se költözz a tudatomból,
magam csak teremtve, és nem rontva.
Kinek mozdulata meg nem alvad,
belőlem ki nem halva és veszve;
ki több, mint egy sajduló sugallat,
az űrben elejtve, tévedezve.
Hogy végre igaz, való, jó legyek,
hogy végigfusson bennem az áram;
míg felszikráznak a hunyó jelek,
a mindenségnaggyá lett éjszakában.
Túl a sok száz embertelen űrön,
mikben sötétségek villámlanak;
mikben nem lehet csak menekülnöm,
hogy önmagát égesse el a nap.
Vágyva, a sors bárcsak melléd vetne,
hogy végre elfeledjenek minket;
hogy bogár ne lépjen nyitott szemedre,
engedve a sürgető ingereimnek.
Móritz Mátyás

szabálytalan vers
Terjék tanár úrnak tisztelettel
neszek
holdsugár csobbanva motoz
fadúc alszik s horkol
betű rebben
Lantódi András

Akkor, igen.
Akkor szakad meg valami.
Többnyire.
Ha nincs mire… ha nincs mire várni.
Legyen az bármi: egy gyógyult seb, találkozás, tavasz,
egy jobban kivilágított útszakasz,
egy gesztus, egy meleg sapka az ember fején,
vagy egy félkiló kenyér a kuka tetején.
Jóna Dávid

pipipisti feje alva csüng szívére
hajában nyárfavatták pihéje
pipipistinek hívják mert dadog
ajka kitüremkedett biciklbelső
a hordágyról a fűbe dobta le a mentő
míg delirál kezek nézik át zsebeit
dzsípieszes nyakörvű kutyák szagolgatják
’sok itt a szenvedés
ám az Úrnak is tetsző az kevés’
tűri fel gallérját egy arra járó
egy néni gíroszt hoz neki másnap
’a jobb lator egy tükör’
súgja mint egy titkot
Röhrig Géza

tél hókupac
vagy semmi és fekete sár
mennyből az angyal
a sínek közül Lucifer
dermedten sok évesen
fázósan sörényesen
fagyos közönnyel
kelni útra
mert más sincs a bordákon
és azon a néhány vacakon kívül
csak az út a semmibe
és a mindig sehová menni
még világgá se jutni
háton vonszolt kilométerekkel
talpon
sarkon tócsába fagyott
hízott csikkeket kívánni
olcsó borral
nyelni a mínuszokat
és beengedni a nincs kabát lyukain át
és azon gondolkodni
hogy így is kell lenni
élni és nem érteni semmit
a miérteket meg hagyni
mert az luxus
a nem létező polc helyett
a szatyor aljára tenni
a kincsek mellé párhuzamosan
aztán az is csak ott fog maradni
mint az angyalok
a bukottak az utcákon
akik fagyos kék ujjpercekkel
nikotin-sárga szakállukba túrnak
rongyaikból nappal ásítanak
éjjel lázasan a Holdra ugatnak
akiknek fedél helyett
az ingyen konyha lábasának aljáról
talán jut valami kevés ragu
karácsonykor huszonötödikén
vagy másnap
a kígyózó sor végén…
aztán ha vége a műsornak
elindulnak vissza
a nincs otthonuk felé
majd belépnek a valahogy lehetetlen küszöbön
megtörlik lábukat a semmiben
és nem bújnak be az ágyukba
mert…
Szabó Lajos

Mély csendeket őrzök magamban.
Testekét,
Üvöltést,
Ahogy a srác felgyújtja a kezét.
Az erdő mélységét,
Némán befogadva összerogyásomat
Árulások húsbavágó terhe alatt.
Egy-egy megvető pillantás pengéje,
Ahogy fagyosan fordul el tőled a kedves.
Júdáscsókok korcsa, én,
Megfeszítem magam a közönynek.
De talán, ha értelme lett volna…
Csend van,
Némán fogja a kezem.
Más voltam, más lettem.
Ádám Orsolya Mária
2021. december, első díj

Hogyha egyszer majd
Rám süt a nap
Akkor én leszek az
Akit elkerül a vad
Minden vad dolog
Mi történik velem
Kimásznék én
De túl mély a verem
Beleestem és itt
Nincsen fény
Eltávolodott
Minden kéz
De bízom benne hogy
Lesz aki kiszed
És azt fogja mondani
Megmentett a hited
Pap László