Category: 721. szám

szabálytalan vers
Terjék tanár úrnak tisztelettel
neszek
holdsugár csobbanva motoz
fadúc alszik s horkol
betű rebben
Lantódi András

Ragyogó homlokú kisgyermekként,
angyalképnek teremtve és társnak;
gyanútlanul örök szerelmednél,
ki az elsőként nem öncsalás vagy.
Inkább menedék az életemben,
ki minden veszendőt mélybe vetett;
hogy ne tagadj, és ne hagyj el engem,
nekem adva a gyöngeségedet.
Ki készebb a szelídebb szavakra,
kit nem köt már az emberi törvény;
ki a szárnyát büszkén villogtatja,
a magányom szobrát összetörvén.
Hogy bírája én legyek magamnak,
hogy ne a világgal vívjak párbajt;
érezve kezem béklyótalannak,
festve az égre fehér madárrajt.
Nem akarva csupán rád találni,
hogy tovább a vágyam veled hordjam;
hadd legyen álmom több láthatárnyi,
hogy magamból ki, csak a jót forrjam.
Mint akit le az idő sem rombol,
idegenebbé téve naponta;
hogy ki se költözz a tudatomból,
magam csak teremtve, és nem rontva.
Kinek mozdulata meg nem alvad,
belőlem ki nem halva és veszve;
ki több, mint egy sajduló sugallat,
az űrben elejtve, tévedezve.
Hogy végre igaz, való, jó legyek,
hogy végigfusson bennem az áram;
míg felszikráznak a hunyó jelek,
a mindenségnaggyá lett éjszakában.
Túl a sok száz embertelen űrön,
mikben sötétségek villámlanak;
mikben nem lehet csak menekülnöm,
hogy önmagát égesse el a nap.
Vágyva, a sors bárcsak melléd vetne,
hogy végre elfeledjenek minket;
hogy bogár ne lépjen nyitott szemedre,
engedve a sürgető ingereimnek.
Móritz Mátyás