egy harmincnyolcas
az orrában összegyűrt újságpapír
azt később kivettem
egy negyvenes
egy negyvenkettes
negyvenhármas kétszer – akkor voltam
katona
ez volt az én bakancslistám
egy harmincnyolcas
az orrában összegyűrt újságpapír
azt később kivettem
egy negyvenes
egy negyvenkettes
negyvenhármas kétszer – akkor voltam
katona
ez volt az én bakancslistám
A cikk Norbert Brandt történetét mutatja be, aki húsz évet élt hajléktalanként, majd Németország iskoláiban kezdett beszélni tapasztalatairól. A Rucksack, vagyis Hátizsák projekt lényege, hogy személyes tárgyakon és élményeken keresztül, közvetlen párbeszédben ismertesse meg a diákokkal az utcai élet valóságát.
A projekt célja az előítéletek csökkentése, az érzékenyítés és az őszinte kérdezés lehetőségének megteremtése. A cikk kitér arra is, hogy Norbert egészségi állapota romlott, ezért szeretné továbbadni tudását másoknak.
Van, akiről utcát neveztek el. Van, akiről várost. Vannak olyanok, akikről még sírt se.
Évek óta az utcán élt. Nem barátkozott senkivel. Egyedül ücsörgött egy kapu alatt, nézett maga elé. Még akkor se emelte fel a tekintetét, ha valaki beleejtett valami pénzt az előtte levő papírdobozba. Nem ivott, nem volt erőszakos, a háziak szinte észre sem vették.
Azt se vették észre, amikor meghalt. Már órák óta halott volt, amikor egy gyerek a kutyájával arra járt. Rendőrt hívtak, mentőt, de sem életjelet, sem idegenkezűségre utaló nyomot nem találtak. Az önkormányzat számlájára temették el. „Tulajdonképpen nem is halt meg senki” – mondta az egyik sírásó.
A könyvajánló Csányi Vilmos kötete kapcsán az emberi viselkedés, a közösségi működés és a modern társadalom ellentmondásairól beszél. A szöveg szerint a szerző tudományos alapossággal, mégis humorral és közérthetően vizsgálja, hogyan hatnak ősi beidegződéseink a mai döntéseinkre.
Szó esik a járványhelyzetről, a bezártságról, a klímaválságról és arról, hogy miért nehéz az embereket rávenni a távoli jövő érdekében hozott áldozatokra. A kötet egyszerre etológiai és társadalmi tükör.
Tudod, nekem a postásunk
jó hírt nem is nagyon hozhat…
Nincs már olyan, hogy két szomszéd
este kártyázva borozgat.
Tehetősebb barátaim
elkapják a tekintetet,
ha meglátják, hogy az ember
kissé messzebbről integet.
Eltelt egy nap. Eggyel hosszabb
lett a múltam. És a holnap?
A jövőbe egymás után
ilyen semmi napok tolnak.
hahotázik a Hold
kinevet engemet
mert a félhomályban
fordítva vettem
fel az ingem
ciripelnek a tücskök
nekem zenélnek
pedig én nem is kértem
én sem teszek egyebet
a Halál szemébe
nevetek minden éjjel
a maszk mögött
két állomás között
önmagad
belélegezheted
tiéd az út
amíg járod
tiéd a cél
alig várod
tiéd minden…
…mert minden nincsen
Elveszett csillagként,
Sárga reménnyel világítva várni..
Hogy tudósként,
Kaland kedéllyel, kutatva feltárjon
Az ismeretlen, önként,
Távol, tudatlan bízva szeretni..
Vak fénnyel ragyogva merengni,
Tudva, a csillagász megtalál keresni..
talán jobb lesz talán áspis
gyöngyöt szül a kalamáris
tetkót rajzol alkaromra
nem hétköznap alkalomra
nem találom az eszemet
megittam a faecetet
kimarta a sav a gyomrom
ez lett végül az én poklom
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdőszéli kis kunyhó, abban élt egy szegény család, nagy-nagy szeretetben. Az apa és az anya tiszteletre, becsületre nevelte mind a nyolc gyermekét. A családdal együtt élt a nagymama és a nagypapa is, így aztán tizenketten laktak a kicsi kunyhóban.
Egy téli estén azonban történt valami, ami megváltoztatta mindannyiuk életét. Odakinn fogcsikorgató hideg volt, odabenn a kunyhóban azonban melegség áradt szét a falak között. A sarokban egy öreg kandalló állt, amiben tűz lobogott. Ekkor kopogtatott be egy átfázott öreg vándor, akit a család befogadott, megmelegített és megvacsoráztatott.
Másnap este a koldus előkelő úriemberként tért vissza. Elárulta, hogy valójában gazdag, és azért járt álruhában, hogy olyan jó embereket találjon, akik nem a ruhája alapján ítélik meg. Meghatotta a család jósága, ezért meghívta őket, hogy életük végéig éljenek vele a nagy városi házában. Ettől a naptól kezdve többé nem kellett nélkülözniük.