Category: 702. szám

ha keresztülnézel a felhőkön
láthatsz minket itt alszunk
múlnak éjek napok mint hangyák
apró hangyák igen ezek mi vagyunk
emberi penész ostobaságok mérgeznek
minket félünk tükörbe nézni
hasonlatosságra teremtettünk
Párizs London Amszterdam
szendvics burger sör van jegyed?
utazhatsz mi még maradunk
Krakkó Varsó Riga messze a cél
van jegyed? utazhatsz mi még
maradunk emberi penész félünk
tükörbe nézni tekints ránk a
felhőkön keresztül ezek vagyunk
mi apró hangyák öregek mennek
ifjak jönnek állandó tumultus
szűk a kapu nem tréfa mindenki
kötényben a menetrend mint
metafora van jegyed? utazhatsz
mi még maradunk jobbról tél
balról tél háborúk határok
múlnak éjek napok apró hangyák
jó anyánk a pályaudvar…

akár az öreg temetők éjféli csöndjében kóborló holtak
meglopott emlékeim vissza-visszajárnak bennem
megsárgult alkonyokon csüng sok-sok elherdált szó
s mint olvadt viaszbábu csöpög rám egykori múltam
mennék kegyelmet kérni az eresz alatt dongó darazsaktól
takarnám új mondataimmal frissen fúrt járatait a két fanyűvőnek
de elsodorta kis örömöm a júliusi zápor
söpröm hát tisztára az egykor piszkos járdám
billen velem a hintaágy s mennybe mennek kócos álmaim
akár a gyilkosok mikor újra tettük helyszínére mennek
meglopott emlékeim vissza-visszajárnak bennem
megolvadt magányom folyik gyönyörű kokillákba
csapolják üstökbe izzadt hajnalok
talán elszáll még fölöttem pár versekkel teli fecskepár
talán kinyílik ernyőm mielőtt az anyaföldbe csapódok
talán lebegek még emlékeim arany zsinórján
és élek még pár évet mielőtt végleg halódok

Te vagy a vonat amely
elhagyja a nulla órát
megvilágítva
mint a füst a hatalmas éjszakában
Ugyanazok az utasok maszkok az arcukon
rágalmazás és megtévesztés
éjszakai románcok
te vagy a vonat, a gyilkos és az áldozat
az idő gyengesége;
képeskönyv
egy régi Istenről
De még a rák előtti ködben is
a szélütés habjában
a lélek mintha egy gyertya lenne az asztalon

Már nem csak a lendület hiányzik,
lassan években mérhető a semmi.
Elfog a tériszony, itt a földön,
de már nincs hová lemenni.
Szélcsend, elúszik egy évszak,
üresen néz, nem legyint.
Csak kicsit meghalni – nem lehet?
Csak addig, hogy jó legyen megint.

Akik gondolnak még velem,
a megzavarodottal,
nem is tudva, hogy a sorsom,
milyen tréfát űz velem;
hogy megpróbáljam pótolni,
rosszabbik énem a jobbal,
amíg a szalmalángommal,
felmelegítem tűzhelyem.

Remélve, hogy írásomból
majd szépet is kilesnek,
hogy azért inkább élőnek
gondoljanak, mint holtnak;
bőröm alá úgy kúsznak most,
a novemberi estek,
mint akiben a félelmek,
fel csak lassan oldódnak.

Remélve, vívódásaim
szerethetőbbé mosnak,
hogy a számat, őszinte és
igaz szóra nyithatom;
nem mondva a helyzetemet
többé sajnálatosnak,
tudva hogy a bajom, meg most
is, én állapíthatom.

Hogy az életem tovább majd,
győzelmemmel alakul,
elmondva a boldogságom,
ha senki nem is hallgat meg;
nem játszva már a bolondját
magammal hasztalanul,
hogy úgy csillogjon mosolyom,
mint levélen a harmatcsepp.