Author: Sárközi László

Őszi sirám
Hosszan sóhajtoznak a fák,
siratják az elmúlt napsugaras napokat,
zöldes barna, zöldessárga könnyeket hullatnak,
rettegik a rettenetes, dermesztő tél haragját.
Az én szívemet is mardossa a bánat,
ám sírás helyett én inkább nevetek,
ne tudja a gonosz világ, mi van velem,
meg ne tudja, hogy megöl a búbánat.
Gyengülnek a Nap sugarai, és én is
egyre csak gyengülök, fárad a lelkem is,
szívem és szellemem időnként kihagy.
Pollák László
81.
Egyre élesebb
fejem fölött a penge…
Mikor zuhan le?
82.
Könnyedén veszem
a létet. Talán azért
mert olyan nehéz.
83.
Mindig velem vagy…
Néha beszélek hozzád.
Hiányzol, Mester!
84.
Bocsánat! – kiált a nő.
De még megnézi
jól a farkamat…
85.
A mobilnetem
három százalékon áll…
De van internet!
86.
Ez beleragadt:
bőszen lengeti bajszát.
Lassú kínhalál…
87.
Hogyhogynem érted?
Mert aljaproletár vagy,
lehetnél még ember…
88.
Föltakarítom.
S megint mellé kulázott!
Föltakarítom…

Megannyi harmatos illatozó
Gyöngyvirág, kívánok neked
nagyon sok boldog,
örömteli anyák napját.
Fogadd el Tőlem a szeretet
jeléül e szál virágot.
Bár a virág elhervadt, de az illata
örökre megmarad.
Csodálatos örök szeretet
kísérje lépteidet, áldott sok
örömteli, boldog, hosszú életet.
Hisz ragaszkodom hozzád,
mint anyaföld a holdjához
távolodik picit,
mégis örökre visszatér.
Édesanyám! „Ugyanúgy
szeretlek én.”
Az én lelkem is szeretetből zilál
Nagyon szeretlek, drága
Édesanyám!
Isten éltessen!
Szuna István

Tavasznak bimbót bontó virágai:
ti hiú asszonyok s ifjonti lányok
az első csalogató napsugárnak engedve
szépséges melletek a világnak kitárjátok,
s tenyérnyire szabatjátok libbenő szoknyátok –
míg én vágyteli zsákkal a hátamon
zihálva loholok utánatok, és mind többször
csak simuló árnyékként borulhatok rátok,
mert rajtam is fog a születési átok:
„Lám te is megöregedtél, enbarátom!”
Drégely István

öltözz kéjjel-tákolt szerelembe
amíg a sötét esték összeérnek
fél marék tisztelet a kezembe
– és gyászos virágai a télnek
emberfejem vétkeidre hajtom
mert küzdeni nem tudok csak hinni
sosem volt szemérmes az arcom
csak képzeletben tudlak téged szidni
villámaid szólítgatják sorsom
zengő sivatag amit ma is féltek
rátelepült de elbírja a csontom
szemfényvesztésről később beszélek
a vad szerelemnek vége nincsen
ajzott éjszakában lettem gazdag
hol tüzet fogott száraz kincsem
– és tüskéit nevelem a gaznak
belefekszem a semmi tengerébe
ahol mécsvilág virágzás verem
mert én vagyok a gének felelőse
és szóbeszéd gyalázza tengerem
a szerelem zsivány módra házal
– új forrást szomszédol a lélek
csak a forma terjedése rád vall
mint ki régről itt maradt végleg
Ambrus József

Ragyogó homlokú kisgyermekként,
angyalképnek teremtve és társnak;
gyanútlanul örök szerelmednél,
ki az elsőként nem öncsalás vagy.
Inkább menedék az életemben,
ki minden veszendőt mélybe vetett;
hogy ne tagadj, és ne hagyj el engem,
nekem adva a gyöngeségedet.
Ki készebb a szelídebb szavakra,
kit nem köt már az emberi törvény;
ki a szárnyát büszkén villogtatja,
a magányom szobrát összetörvén.
Hogy bírája én legyek magamnak,
hogy ne a világgal vívjak párbajt;
érezve kezem béklyótalannak,
festve az égre fehér madárrajt.
Nem akarva csupán rád találni,
hogy tovább a vágyam veled hordjam;
hadd legyen álmom több láthatárnyi,
hogy magamból ki, csak a jót forrjam.
Mint akit le az idő sem rombol,
idegenebbé téve naponta;
hogy ki se költözz a tudatomból,
magam csak teremtve, és nem rontva.
Kinek mozdulata meg nem alvad,
belőlem ki nem halva és veszve;
ki több, mint egy sajduló sugallat,
az űrben elejtve, tévedezve.
Hogy végre igaz, való, jó legyek,
hogy végigfusson bennem az áram;
míg felszikráznak a hunyó jelek,
a mindenségnaggyá lett éjszakában.
Túl a sok száz embertelen űrön,
mikben sötétségek villámlanak;
mikben nem lehet csak menekülnöm,
hogy önmagát égesse el a nap.
Vágyva, a sors bárcsak melléd vetne,
hogy végre elfeledjenek minket;
hogy bogár ne lépjen nyitott szemedre,
engedve a sürgető ingereimnek.
Móritz Mátyás

Azt kérik, hogy másképp lássak mindent.
Hírcsatornák játsszák itt az Istent.
A világ ilyent még sosem látott,
bunda helyett medvére kabátot.
Látunk felfelé hulló csillagot,
éhezőt, ki a fénytől jóllakott.
Acélba ütöttél faszöget,
azután kimerte a kád a vizet.
Élvezetté avanzsált a szenvedés,
tépőzárrá vált a nyomókötés.
Kitépte helyéről a fa a szelet,
ma vevőnek az eladó fizet.
Ne higgy el mindent, amit mondanak
nem fentről épülnek fel a falak.
Napszemüveg nem kell éj idején,
aki nem gazdag, maradhat szegény.
Erdős Sándor

emléked meg ez a nyári utca
hiába támadt érzés nem is ugyanaz
hiába kérdem mi lett volna hogyha
rád szólok nehogy elszalaszd
másik nyár jön hiába emlékeztet
elém gurul vissza kell hogy lökjem
éjszaka ébren eltöri a csendet
nem tudom mit is akar tőlem
hogy volt biztos másként megint elhagy
eltelt mind rákúszott a halál
nem jutsz eszembe mindig is itt vagy
egy pont csak az idő meg ez a nyár
Kiss-Teleki Rita

Lassan eltűnik belőlem
a méla közöny,
köd is fölszáll
a folyó fölött,
gomolygó füstje
láthatatlan hidat emel
a két partja között.
Őseink könnyét kövekké
formálta rég az idő,
elrévedve tűnődöm,
hogy a hullámok hátán
csak egy úszó falevél vagyok.
Hegyek, az erdő,
kanyargó folyó
őrzi létemet.
Szólongatom, becézem,
hívom magamhoz,
mégis űzöm
gondolataimban
feledett szavaimat.
Hűvös a nyár. Szél sem lebben.
Csendre int fák között
megbúvó alkonyat,
s mozdulatlan állok
az ezüstben csillámló
hullámok előtt.
Balla Beáta

hívők nélkül
már az Olympos is kihalt
ha kiderül az istenekről
hogy nem értem
hanem csak egymással csatáznak
elfogy a hitem
üresek lesznek a hegyek
Zalán György
Juhi munkája

Holdbéli tájon honol a csend.
Látom a fényt, mely értem üzent.
Elhagyom érted a végtelent,
hogy megnyugtassad dúlt lelkemet.
Forrongó vérem lángokkal küzd,
mágia lánc magához fűz.
Lélegzet eláll, dobban a szív,
misztikus varázs elszántan hív.
Por vagyok megint, gyémántgolyó,
új útját járó parány bolygó.
Csillagok tánca elandalít,
s nem érzem többé a földi kínt.
Szabó Tünde