Category: Műfajok

Mindig kértem, s zömében kaptam is,
vagy kérnem sem kellett, oly természetes volt,
hogy jár nekem, mi jár adás fejében,
nem számoltuk, de egál lett a mérce.
Ez így túl tárgyszerű és én bent úgy érzem,
nem adtam eleget, – még maradt pár csepp vérem.
Neked adnám, hogy felfrissüljön élted
és tudom, hogy felét visszaadnád –,
mert hiába vitt messze, máshoz idáig az élet,
lelked mélyén tudod, nyugalmat a lényed
akkor talál majd csak, hogyha visszatérhetsz
igaz utadra, s újra velem élhetsz.
Hihetsz változásban, bármelyik vallásban,
elmehetsz jósnőhöz, fedezheted hátad
bármelyik irányból jövő támadástól,
tőlem nem kell félned, nem közelítek orvul.
Egytől tarthatsz csak, de azt magadban hordod,
oly régóta már, mint az élet maga,
sejtjeidbe diffundáltam magam egyszer s mindörökre,
nem old ki onnan semmilyen szer, ármány – soha.
Sági Ferenc

nagyapám ecetgyári munkás volt
minden nap hajnalban indult a gyárba
két óra gyalog és kettő vissza
nagyanyám harmincöt évesen hagyta magára
de öt gyerek álmába angyalként visszajárt
negyvenhétben nagyapám anyám és két bátyja
papírok nélkül nekivágott a határnak
egy nap rácsok mögött szalmazsákon
némi leves majd tovább puliszkáért napszámba
pedig már odaát is utálták
végül hárman elvetődtek konyárra
anyám történetéből e pár vonás minden
de nekem azóta létezik az isten
mióta ráébredtem csak a puliszkán múlt hogy
anyám apámmal találkozott
Bara Anna

Anyátlan fejünkre borítja fátylát a szálló idő.
Voltunk egykor veretes öbölben kikötött glancolt csónakok,
akár a kátrányszagú, pókhálóval szőtt tüdő,
ziláltak napjaink s mint huzat a házon, átjártak rajtunk vérvörös hónapok.
Átgázoltunk egykor sok pipacsmezőn, a szerelemért szépen sorban álltunk,
de fejünkről lehullottak már a glóriák, akár csillagok a nyáresti éjen,
nem ragyognak ránk többé szorító nappalok s mint boltos, végleg bezártunk,
már csak a lehúzott rolókat döngetik egykori álmaink merészen.
Apátlan nyomunkban lépdel sok elfelejtett pillanat,
tócsává szelídül bennünk sok tavaszi zápor,
fekszünk hanyatt, imára kulcsolt kezekkel s mint víz alatt
a búvár, ha lát egy hajóroncsot, a sok féreg elvarázsol.
Ébredünk egy újrahasznosított hazában, fehér árnyak között lángok gyúlnak,
fenn egy trónuson ül az egykor szelíd bárány,
szaggatják ruháikat mélyben a hamisak, kínjaik soha el nem múlnak,
az igazakra, mint lágy takaró terül sok puha, zöldellő páfrány.
A Nap, Hold sem világít már; beragyog mindent a bárány pirosló vére,
feltöri a hét pecsétet, zeng egy égi kórus a messzeségben,
vonulnak harci szekerek, akár a gólyák északról délre,
simára fésült sörényes lovak szállnak, mint a tündérek egy mesében.
Anyátlan, apátlan sóhajunkból árvaság lett,
ránk zuhant, mint viharban a beszakadt tető,
szánkból csak egy újrahasznosított Halotti beszédre tellett,
görgeti sebesen, mint követ a víz olcsó életünket a behorpadt idő.
Ketykó István

A tél csupasz fái között merengek,
Átadom testem a jéghidegnek,
Talpam csúszik letaposott havon,
Kezem kesztyűstől zsebembe dugom.
Nem várom a jövőt, s nem rágódom a múlton.
Vagyok, mert végig kell mennem az úton.
Vagyok, mert elmenni félek
– Bár hetek óta semmit sem remélek…
Németh Anikó Ködmadár

Összeveszett a harang a pappal
Miért kell félre verni csak nappal
Hiszen éjfélkor is lehet
Simán elütni a delet
Spányik Milós

rosszkor
rossz helyen
élek
Zalán György
Jó a nagyszoba,
mert ott még
nem fúj a szél,
és nem is esik.
Néha átmegyek sétálni.
– Tudom, sál, sapka!
Zalán György

2017. január

Majdnem ott ragadtam a tudat/alatti
mocsarából menekülve, ahol
folyton-folyvást hallgatnom kellett
élők s régholtak önelégedett suttogásait:
„ennyire vitted, senkiházi…”
Majdnem elhittem, úthenger alá kerülve
vagy elevenen bebetonozva,
a férgek sem sajnálnák a veszteséget,
gondolván, még a járulékos jelzőt is
túlzás lenne rám alkalmazni.
Majdnem bedőltem annak, annyi vagy,
amennyire el tudod magadat adni, adatni,
és sajnos vagy sem,
de ez az egész engem jéghidegen hagy,
égjek bár akárhány hőfokon.
Majdnem elcsábítottak a szirének,
ha nem követem Odüsszeuszt,
lehúztak volna a mélybe.
Előbb a mocsár,
aztán a víz?
Majdnem egyoldalú lovakra ültem,
nehogy már átessek a túloldalukra,
hál’ Istennek rég felvásárolták őket,
ennek köszönhetően sokat tanultam,
mégis…
Majdnem eldobtam az életemet,
mert sokkal kényelmesebbnek láttam
a megfutamodást a bizonyításnál,
aminek egyedül
magunkért kell szólnia.
Majdnem nevettem, amikor
ráébredtem bukásaim következményeire,
aztán sírva fakadtam,
tényleges könnyeket ejtve.
Örömkönnyeket.
Pethő N. Gábor
2021. november, első díj