Category: Interjú

Kowalsky az élet átmenetiségéről, a jógáról, a futásról, a hitről és a belső szabadság lehetőségéről beszél.

Leskovics Gábor arról mesél, mennyire megviselte a hosszú koncertszünet, és miért jelent számára édes terhet a visszatérés a színpadra.

Garaczi Lászlóval készült beszélgetés a járvány utáni világról, a kísérletezésről, a humor és a kétségbeesés kapcsolatáról, valamint az irodalom politikai és piaci környezetéről.

A Péterfy-Novák Évával és Péterfy Gergellyel készült interjú a Péterfy Akadémia létrejöttéről, a kreatív írás és traumaírás kurzusok különbségéről, valamint az írótáborok közösségformáló erejéről szól. A beszélgetésben szó esik az alkotás intimitásáról, a tanítás felelősségéről és arról is, hogyan alakítja az írást a személyes tapasztalat.

Gerő Péter arról beszél, hogy a tanítás lényege a gondolkodásra ösztönzés, a megértés és a tudás szeretetének felkeltése. Szerinte a tudást nem lehet elvenni az embertől, ezért az élethosszig tartó tanulás alapvető. A beszélgetésben szó esik rádióműsorairól, toleranciáról, társadalmi felelősségről és arról is, hogy az embert nem az emlékei, hanem a tervei tartják fiatalon.

Al Ghaoui Hesna író, újságíró a félelem és a szorongás érzésének kutatója. Az interjúban arról beszél, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, amikor a félelem ellenére is cselekszünk. Háborús tudósítói tapasztalatai, az anyasággal járó új szorongások, a gyerekek félelmeinek kezelése, az érzelmi intelligencia oktatásának fontossága, a járványhelyzet lelki hatásai és a hajléktalan emberek traumáinak megértése is szóba kerül. Kiemeli, hogy ne azt kérdezzük, egy nehéz sorsú ember mit csinált, hanem azt, mi történt vele.

A Grecsó fivérekkel készült interjú a testvéri kapcsolatról, az apaságról, a családalapítás halogatásáról és a szeretet gyakorlati oldaláról szól. Grecsó Zoltán arról beszél, hogy vágyik az apaságra, mégis tart a felelősségtől és az anyagi, lelki bizonytalanságtól. Grecsó Krisztián szerint gyereknek soha nincs „ideális” időpontja, az apaság pedig folyamatosan alakuló, mélyülő történet.

A beszélgetésben szó esik a feltétel nélküli szeretetről, a generációs mintákról, a párkapcsolat próbatételéről, az önismeretről és a szeretet elfogadásának nehézségéről is. A testvérek gyerekkori emléket is felidéznek: Krisztián kilencévesen a locsolópénzéből balatoni családi nyaralást szervezett, amely Zoltán számára máig meghatározó emlék. Az interjú végén a segítő attitűdről és a sérülékeny emberekhez való viszonyról is beszélnek.

Dunai Tamással könnyű interjút készíteni. Nem kell faggatni, szívesen mesél. Ezúttal még a kérdéseket is kihagytuk, csupán egy csapongó beszélgetés részleteit jegyeztük le olvasóinknak. A legutóbbi siker? Egy negyedórás film. „Végtelenben kettő” – már a címe is talányos. Látszólag csupán két idősödő ember barátságáról szól, de a halál motívuma egyre fontosabbá válik benne. A költészet és a sakkjáték kedvelői is találnak benne furcsa összefüggéseket. 28 ország pályázati műveiből, 75 órányi filmtermésből Cserhalmi Györggyel a Los Angeles-i Independent Shorts Awardson szeptemberben a legjobb színészpárosának járó Platina-díjat kaptuk. De ez az alkotás lett a legjobb diákfilm és a legjobb sztori is, illetve Pinczés Dávidot választották a legjobb férfi diákrendezőnek. Nagy öröm ez valamennyiünknek. Különösen manapság, amikor a hazai díjak egy részéhez csak politikai lojalitás árán lehet hozzájutni. Rousseau szerint nem az a legnagyobb szabadság, hogy mindent megtehetsz, amit akarsz, hanem az, hogy nem kell megtenned, amit nem akarsz. Milyen igaza volt! Annyit talán elárulhatunk azoknak, akik nem látták a filmet, hogy halottat játszom, visszajövök a másvilágról. Isteni szerep, bárcsak az életben is így lehetne. Átmenni egy kicsit a „tartományba, melyből nem tér meg utazó”, és egyszer csak vissza lehet jönni. Ez olyan film, amit érdemes többször is megnézni, mert sok-sok olyan utalás fedezhető fel benne, amelyeket fel kell ismerni, meg kell fejteni. Például a kikötő neve, ahol sakkozunk, H-c3. Amikor a partiban a huszárral c3-ra lépek és mattot adok, azt mondom, hogy „a betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz”. Ez meg egy Tandori-vers címe. A költemény mindössze annyi, hogy „Hc3” – talán a világirodalom legrövidebb verse. Aztán egy torokszorító pillanatban kiderül, hogy ez már nincs is, hiszen voltaképpen halott vagyok és már csak a barátom emlékeiben, képzeletében létezem. De a motívum még egyszer visszatér a főcímlista után. Ülünk az alapállásba rendezett sakkfigurák előtt, és én mosolyogva mondom, hogy „öreg, a dolognak nincs vége, mert huszár c3”, ami már egy új parti kezdő lépése. Még a vágóképek is komoly jelentéssel bírnak… a vegetáció, az élet, a víz, a kavics, a kő, a változatlanság és az állandóan változó… a zen buddhizmusban járatos ember is felfedezhet a filmben különös áthallásokat. Tandori versének sokféle értelmezése lehet, nyilván mást lát benne egy sakkozó és mást egy hívő ember. A film nem a vallásról szól, de ha a betlehemi istállóból valaki kinéz, ott egy új élet kezdődik. Akár tetszik, akár nem. Sötétnek annyi. Ha a lövészárok túloldalán egy szál gyufát meggyújtanak, akkor odalő az ellenség. A fény odavonja a figyelmet. És a nyitólépés egyfajta fényt hoz a sötétségbe. Nekem ez volt a szerep felépítésének kulcsa. Ez adta a belső derűt, a bölcsességet, a nyugalmat, ezért érezhettem azt, hogy öreg, mi túl vagyunk már mindenen, fölösleges izgulni… Darvas Iván mondta olyan hetven éves kora táján, hogy nem az a fontos, milyen öreg vagy, hanem hogy milyen vagy, öreg… De nem kell filozófusnak lenni ahhoz, hogy valaki megszeresse a filmet! A csajok seggéről is szó esik benne, meg a sütemények ízéről… Én nagyon megszerettem a filozófiát, bár annak idején ez volt az egyetlen tantárgy, amiből pótvizsgáznom kellett a bölcsészkaron. Hívő ember lettem, gyerekkoromban katolikus nevelést kaptam, és amióta eljátszottam Tevjét, tiszteletbeli zsidó is vagyok. Édesanyám korai halálakor jó ideig elfordultam a vallástól, de később visszavergődtem. Látom az egyház hibáit, de a gyakorlók hitét megpróbálom elválasztani attól az eszmétől, amit a hit sugall. Ha ezt meg tudom tenni, akkor a lelkem nyugodt marad. A hitre ráültek különféle intézményrendszerek és eltorzították, pedig a kereszténység baloldali mozgalomként indult. Ha kizárólag ésszel gondolkodnánk, akkor a világ káosz, felfoghatatlan, rendszertelen és megoldhatatlan. Ha van egy olyan hitünk, hogy ez az egész nem véletlenül rakódott össze, sok-sok minden értelmet nyer a káoszból. Barátommal rendszeresen szoktunk „lelkizni”, vagyis a nem kézzelfogható dolgokról beszélgetni. Ez nagyon fontos. Ez az én szakmám, ezzel bánok, ezt szívom magamba, ezt adom ki magamból. 1993-ban betéti társaságot alapítottam, azóta vagyok szabadúszó. Egyszerű oka volt: így nagyobb bevételt lehetett elérni. Az általános forgalmi adóból például tornacipőt vehettem a gyereknek. Aztán év végén főhetett a fejem, hová tűnhetett az áfa. Hát ott volt a gyerek lábán. fotó: Csanádi Gábor Nincs rá garancia, hogy folyamatosan foglalkoztatnak, de makacsul hiszek a minőségben. Vannak alapvető dolgok, amiket be kell tartani ahhoz, hogy jó partnerségi viszonyok alakuljanak ki. Pontosan kell érkezni. Maximálisan fel kell készülni. Udvariasnak kell lenni. Az is igaz, hogy ha valaki nincs az első százban, akkor elég keserves lehet a sorsa. Vigasztalannak, reménytelennek érezheti a helyzetét, előszobázhat, meghallgatásokra járhat, fárasztó mindenkivel a nulláról kezdeni… Az Anna Frank naplója című előadásban Anna édesapját játszottam, aki a lánya halála után sokáig magánál hordja a gyermeke sálját. Aztán egyszer csak eltépem. Amikor az apa úgy dönt, élni kell, tovább kell élni, és nem a múlt szenvedéseire kell emlékezni, hanem a jelen gondjait megoldani és készülni a jövőre, akkor megsemmisíti a sálat, ami a múlthoz köti. De a fájdalom is közrejátszik. Mint a Hegedűs a háztetőn című előadásban, ahol Tevjeként megtéptem az ingemet, amikor a legjobban szeretett lányomtól, Hávától megváltam. Ennél a jelenetnél estéről estére potyogtak a könnyeim. Tavasszal, amikor a színházi világnapon azt kérdezték tőlem, mi a véleményem a színészetről, ezt írtam Tóth Kata dramaturgnak Kecskemétre: „Nekem a színház maga a valóság. Életem többi része csak felkészülés, anyaggyűjtés. Hétköznapi élményeimet összetöröm, lepárolom, felhasználhatóvá teszem, és odaadom a szerepnek, a drámaírónak, a rendezőnek. És ha létrejön az összhang, elkezdődik a gyönyör. Egyik lábammal a tudatom csúcsán, másikkal az ösztöneim mélyén vagyok és repülök. Csodálatos.” Én még csak hetvenkét éves vagyok, előttem az élet. És remélem, lesznek még olyan pillanatok, mint a „Végtelenben kettő” forgatásának a végén, amikor a stáb lelkendezve megtapsolt minket. Milyen a Fedél Nélkül újság? Ismerem a lapot, majdnem mindig megveszem és jókat beszélgetek az árusokkal. Nagyon jó ötlet, hogy nem kell alamizsnát adnom, hanem értéket kapok a pénzemért. Szeretem benne a verseket, novellákat, a képzőművészeti alkotásokat is jónak tartom, a nagy interjúkat is elolvasom. Azt is tudom, hogy az 1721-es terjesztő Szuna István, aki költő és klassz verseket ír. Ő a „törzseladóm”. Régóta akarom neki mondani, de akkor most itt üzenem, hogy olvasson gyakran Arany Jánost, mert olyan őserő van benne, mint Petőfiben, csak a rímekkel még nem bánik olyan tökéletesen, mint Arany. És azt kívánom, adjon el sok-sok újságot… Három gyermek, hat unoka mellett úgy döntöttem, bármilyen oltást elfogadok, csak minél előbb védett legyek. Kínai oltást kaptam, de voltam ellenanyag-vizsgálaton és nincs bennem antitest, mintha meg se kaptam volna. Gyakorlatilag nem vagyok védett. A gyógyszerész lányom azt mondja, bár az antitestek szempontjából tényleg nem vagyok védett, a sejtimmunitás tekintetében talán igen, mert az elaltatott vírus fel tud támadni abban a pillanatban, amikor veszély éri. Ha a karanténos hónapokat nem tettem volna hasznossá, lehet, hogy depresszióssá vagy alkoholistává válok. Elterveztem a napjaimat, próbáltam meghatározott napirend szerint tölteni az időt. Délelőtt 30 perces TAO Csikung torna, valamilyen zeneműnek a meghallgatása, és mindig ott van a polcomon a klarinét, fejlesztem a futamokat, a tartott hangokat, a hajlításokat. Július 1-én lesz a Margitszigeti Szabadtéri Színházban a Budapest Klezmer Band koncertje, ahol én leszek az egyik vendég a harmincéves évfordulójukon. Jiddisül fogom énekelni a „Dos Freylekhe Shnayderl” című dalt és klarinétozom, szaxizom is benne. A Macskák egyik előadása komoly veszélyben volt. Kiment a derekam, lumbágóm lett. Kitört a pánik, mert a BASF kazettákat gyártó cégtől harminc vendéget vártunk Németországból, az egyik igazgatójuk már meghívta őket. A cég költségén azonnal kivittek Ludwigshafenbe az igazgató csontkovácsához, aki helyre rakott, gyógynövény injekciókat adott, aztán visszarepítettek, és másnap már tudtam próbálni, harmadnap játszani. A színházi macskát 313 alkalommal játszotta Haumann Péter, aztán én több mint 500-szor. De ez beugrás volt. Akárhányszor játszom, az a szerep nem maradéktalanul az enyém, hiányzik a hathetes próbaidőszak. A hat hét napi nyolc óra próbával azért kell, hogy zsigeri beidegzés szintre menjen a szerep, hogy ne kelljen a szövegen, a gesztusokon gondolkodni, hogy tökéletesen tudjuk, mit hogyan kell kivitelezni. Ha valaki autóvezetés közben kanyarodik, nem gondolkodhat azon, egyesből hogyan kell kettesbe váltani. Klarinét vagy szaxofon? Woody Allennel értek egyet, aki azt mondta, klarinéttal könnyebb menekülni. A klarinét lágyabb, puhább, emberibb, érzelemtelibb. A nagyon fontos komolyzenei művek zömében a klarinét egyedül képes átfordítani a hangulatot, az a kulcshangszer. A cigányzenészek, a népi zenekarok elképesztő klarinétosokkal büszkélkedhetnek. A dzsesszben is zseniális klarinétosokat ismerünk. És mi ad erőt a hátralévő évekre? Egy barátomnak úgy szoktam mondani, ma már megtehetem, hogy nem oda megyek fellépni, ahol szükség van rám, hanem oda, ahol rám van szükség. Nagy különbség. Talán ez a boldogság.

Hegyi Barbara művészi pályája a legnagyobb színészekkel kapcsolódik össze. Neves szakmai körök időről időre neki ítélik a színészóriásaink emlékére alapított díjakat. Sokoldalúsága minket nézőket is elkápráztat, ám amiben leginkább hasonlít a legnagyobbakra az, hogy Hegyi Barbara is igazi erős egyéniség, mint amilyenek ők is voltak. A Vígszínházban beszélgettünk. Gyermekkorát filmes közegben töltötte, elsősorban édesanyja révén, aki díszletépítész, de bizonyára híres operatőr édesapja kapcsán is. Természetesen adódott ez a pálya, nem is akart soha más lenni, mint színész? Az már kideríthetetlen, hogyha vasesztergályos lett volna az apám, és ha anyám is másik munkát végez, ez akkor is ilyen erővel tör-e rám, de az ismerős közeg hatására természetes volt, hogy ezt a számomra izgalmasabb pályát válasszam, noha nyelveket is tanultam, és a Külker Főiskolára is jelentkeztem egyidejűleg a Színművészetivel. Idestova harminc éve van a pályán. Bizonyára voltak fontos pontok, mérföldkövek az életében. Nem feltétlenül mérföldkövek, de sok meghatározó pont volt a pályámon. Emberek, előadások, helyek, színházak, darabok, szerepek. Meghatározó volt a főiskolai közeg, a hangképző tanárom, Bagó Gizella, aki a mai napig fontos az életemben. Nagyon fontos volt Léner Péter a József Attila Színházban, a Vígben Marton László és Eszenyi Enikő. Sokat jelent, hogy a Spirit Színházban is játszhatok. Jó a változó közeg, folyamatos frissülést, megújulást jelent. Régebben sokat filmezett is, az Életképek című sorozatot az egész ország imádta. A színház fontosabb az életében, mint a film? Jó volt filmet forgatni, másért érdekes és izgalmas, mint a színház, mert a filmnek más a játékszabálya, a felépítése. Az Élet képeket mi is nagyon szerettük. Nagyszerű kollégákkal dolgoztunk együtt, fantasztikus szerepekkel, és az egészet magunkra tudtuk húzni. Más azonban megjelenni színpadon. A Vígszínházban esténként ezer ember nézi az előadást, de más a Pesti Színház, ami a Víg kamaraszínháza, ahová hatszáz néző fér be, újabb lépték fönt a házi színpad, hatvan férőhellyel. Mindegyik különböző arányban kér belőlem.

Rengeteg darabban játszik folyamatosan. Mondana pár szót a legújabb szerepeiről? Utolsó bemutatónk a Pesti Színházban egy Ibsen darab, a John Gabriel Borkman, Valló Péter rendezésében. A szerepem Gunhild, egy tragikus sorsú, megkeseredett asszony, tragikus kapcsolatokkal, a menekülés lehetősége nélkül. Nagyon szeretem ezt a szerepet és az előadást, mely megmutatja, hogyan írja felül az élet az emberek szándékát. Ezt megelőzően, októberben mutattuk be Bulgakov Bíborsziget című darabját. Hegedűs D. Géza rendezte, egy furcsa vígjáték, színház a színházban, némileg politikus felhangokkal. Nagyon izgalmas ezt ma játszani, figyelni, hogy mit mond a mának. Az idén Ön kapta meg a Páger Antal-színészdíjat, emlékgyűrűt. Mindig meghat, ha megdicsérnek vagy kitüntetnek, nagyon jó érzés. Még játszhatott együtt Páger Antallal. Az Elveszett paradicsomban, Téni bácsi utolsó szerepe volt, nekem pedig az első. A főiskola második évében a hangom miatt adtak ki. Menjen, talán megszokják! – mondta az osztályfőnököm Békés András.

Egész jól megszoktuk! Imádjuk. Rengeteg munkám van benne, hogy elhiggyék, hogy valaki ezen a hangon egyáltalán tud beszélni. A díjat az a színész kaphatja, akinek játékára jellemző a págeri hitelesség és eszköztelenség. Páger Antal példakép az Ön számára? Nem, ezt nem mondhatom. Azt gondolom, hogy Páger Antal személyisége meghatározó volt. Szerintem nagyon fontos, hogy egy színésznek legyen erős személyisége, ami tovább tölti a szerepeket, és egyedivé képes tenni. Az ő esetében ez feltétlenül így volt, én csak törekedni tudok rá. Erre a pályára egyéniségek kellenek. Művészetét sok díjjal ismerték el, kezdve a Jászai Mari-díjjal, majd elnyerte az Ajtay Andor-emlékdíjat, a Ruttkai Éva emlékgyűrűt, és elsőként kapta a Psota Irén-díjat. Ha saját maga számára kell megfogalmaznia, mi jelenti Önnek a sikert? Ezek a színészdíjak csodálatosak! Az, hogy egy napon emlegetnek velük, igazán megtisztelő, számomra alig hihető, de jó érzés. A magam számára feltétlenül siker, hogy még mindig szeretem csinálni, hogy még mindig izgat. Talán fura, de egyre több örömöm van benne. Ahogy halad az ember előre a kor fotó: Csanádi Gábor A kihívás mindig öröm Interjú Hegyi Barbarával

ral, másképp látja az egészet, és másképp is helyezi el magát. Van aki szerint egyszercsak abba kell hagyni, én meg úgy gondolom, hogy egyre jobban lehet csinálni, egyre bátrabban, felszabadultabban. Volt szerepálma? Volt olyan szerep, amit szerettem volna eljátszani, de nem találkoztam vele, de aztán volt egy csomó olyan szerep, amire nem gondoltam volna, és nagyon jó volt eljátszani. Például Ibsentől szerettem volna Hedda Gablert, de nem futottunk össze. Csodálatos, hogy most egy másik Ibsen hősnőt, Gunhildot játszhatom, aki egészen más, egy merev, megkeseredett asszony. Imádom játszani. Ha egy darab olyan sokáig megy, mint például a Játszd újra Sam! Vagy a Sógor nők, hogyan lehet elkerülni, hogy rutinszerűvé váljon? A Játszd újra Sam! régóta megy, de havonta csak egyet játszunk. Remek előadás és remek szerep. Mindig örömteli minden előadás. Esetleg, ha egyfolytában ismételnénk valamit, emlékszem, amikor kilenc Ózt játszottunk egymás után, az kis öröm volt. Ugyanakkor, nem hiszem, hogyha a Háború és békét zsinórban játszanánk, meg lehetne unni, vagy rutinszerűvé válna. Hiszen semmi nem megy le kétszer ugyanúgy, mert mindig akkor és aznap találkozunk, és abban a pillanatban történik. Tele van váratlansággal. A Sógornők-et is száz éve játsszuk, de nagyon élvezzük. Élvezzük egymás társaságát, a nyelvi leleményt, Parti Nagy Lajos remek szövegét, és a közönséget, hogy mennyire szeretik. Hogyan pihen? Mindenki ismeri hobbiját, a főzést, hiszen két szakácskönyve is megjelent, az első Abrak a babra, a második Alkalomadtán címmel. A szakácskönyv írás nem pihenés, hanem komoly munka, de sorsszerű volt: szeretek enni és főzni. Tud időt szakítani főzésre naponta? Kedv szerint főzök, mondhatni alkalomadtán, és igyekszem gyorsan csinálni. Gyerekkoromban nők vettek körül, öz vegyasszonyok voltak, rengeteget dolgoztak. Imádtak dolgozni, főzni és kártyázni. Körülöttük lábatlankodtam mindig, könnyen ragadt rám az ő életszeretetük, az ételek iránti szeretetet, és a vendéglátás öröme. Tudták a dolgukat. Az ő másolásuk a konyhában és az életben is számomra olyan érték, ami végigkísér az életemen. Közben élvezem a kreativitás örömét, megnézhetem, hogy miből mi lesz, hogy hogyan tudom izgalmasabbá tenni. Hasonlóan egy szerep felépítéséhez, mert ami megpróbál, ami kihívást jelent, az öröm. És jó, hogy könyv lett belőle. Bizony, az Abrak a babra 2012-ben az év legnépszerűbb szakácskönyve lett. Nagyon boldog voltam vele, pedig megtudtam, hogy nemcsak egy szerep, de egy mákosguba miatt is lehet szorongani. Nem elég fotogén. Pihenésként a szabadidőmet próbálom sporttal kitölteni. Szeretek biciklizni, de időnként, barátnőkkel konditerembe is járunk. Mindenféle módon igyekszem jelenlegi állapotomat még hosszú ideig fenntartani. Művészként és emberként rend szeresen támogat nemes ügyeket, például a naptár ral, amit a Naptárlányok című darab alapján készítettek és onkológiai köz pontot támogattak vele. Úgy érzi, kötelessége segíteni? Azoknak, akik ismertségük, népszerűségük révén sokakat tudnak megszólítani, ez természetes kell, hogy legyen. Ki tudna segíteni, ha mi nem? A Naptárlányok egy valós történet alapján készült. Angliában csomó nőegylet van, ahová sok dolgozó és nem dolgozó nő jár. Karácsonyra mindig készítenek eladásra, jótékony célból naptárakat, templomokkal, hidakkal, bármivel. Az egyik ilyen társaságban az egyik nő férje, akit nagyon szeret az egész csapat, rákban megbetegszik és meghal. Az egylet tagjai végigkövetik a férfi haldoklását, látják, hogy amíg a betegeket kezelik, a hozzátartozók, köztük az ő barátnőjük, mennyire ócska kanapén várakoznak a kórházban. Kitalálják, hogy a következő naptáras projektjük az lesz, hogy vesznek egy új díványt a kórházi váróba. Világos azonban, hogy ekkora összeg gyűjtéséhez kevés lesz az eddigi koncepció. Átütő naptárra lesz szükség, és a rendes, kedves háztartásbeli hölgyek megpróbálnak egy ilyet csinálni. Láttam az eredeti naptárt. Nagyon édes és mélyen megható. Annyi pénzt hoztak össze, hogy egy új onkológiai szárnyat építettek a kórháznak. A Magyar Színház elővette a darabot, mi meg megcsináltuk valóságban a naptárt. A bevételt odaadtuk a Semmelweis Egyetem Onkológiai Központjának. Az ilyesminek van értelme, egy pici gesztus, de nagy eredmény. Az összefogás az egyetlen, ami az embereket segítheti. Fridrich Piroska