Duckhilles

Author: Szép Borbála

  • Távol

    13
    Fedél Nélkül – Hajléktalanok lapja
    Nem én éltem az ő életét az ő személyiségével. Az első benyo-
    más egyértelműen a személyiségünk, múltbéli tapasztalataink,
    a sztereotípiáink alapján alakul ki. Idő folyamán, ismereteink
    bővülésével személyiségünk, véleményünk természetesen vál-
    tozhat.
    Mennyit ér manapság kétszáz forint? Kiló kenyér, liter tej…
    Mit kaptam érte? Rég elfelejtett emlékeimet nagyanyámról.
    Ezért adtam egy fél reggeli árát? Szégyelltem magam, még egy
    kétszázas lapult a zsebemben.
    Embereket kerülgetve siettem vissza az aluljáróba a kolduló
    nénikéhez. Rohantam fölfelé a lépcsőn oda, ahol állt.
    A hely üres.
    2005.04.28.
    SZÉP BORBÁLA:
    TÁVOL
    „Anyám két dologra tanított meg:
    zokogni és magamban énekelni,
    összekuporodva a kád tövében,
    valaki ölében megnyomorodni.”
    /S.B.: Halk szonett – részlet/
    Ahol most vagyok az erdők zúgnak a város zaja he-
    lyett a rigók meg a fülemüle koncertjét hallgathatom
    esténként, hogy megnyugtasson anyám hangja helyett
    választottam, mert dönteni mindig kell ha felnőtt akar
    lenni az ember legalább a lakóhelyét maga válassza
    meg bárhol jár úgyis cipeli magával az elbírhatatlant a
    könnyű helyett erre már nekem is sikerült rájönnöm,
    hogy az se mindegy milyen cipő van rajtam, mert ki
    kell bírni reggeltől estig a napot akárhová megyek
    vagy maradok távol anyámtól, aki belegyalogolt az in-
    goványba mikor még meg sem születtem még nem volt
    út amire ráléphetett volna csak gubbasztott a fürdő-
    szobában a kád tövében az élet helyett a szomorúsá-
    got vála

  • Vallomás

    Veled élek. Akár egy betegséggel,
    amelyből kigyógyulni nem lehet,
    de szinten tartom. Nem fog rosszabbodni,
    amíg szedem a gyógyszereimet.
    Érzem, ha fájni készülsz, és tudom, hogy
    olyankor mit kell tennem. Ismerem
    a közelítő roham jeleit,
    s a módszert, ahogy elviselhetem.
    Már nehéz elképzelni, nélküled
    milyen is volna. Túl rég vagy a részem.
    Letörölhetetlen jellemvonás,
    mély ránc az arcon. Látens őrület,
    de napi szinten élhető egészen,
    csak ima kell, csak csönd, csak félhomály.
    KISS JUDIT ÁGNES :
    SZLALOM

  • Köki

    12
    Fedél Nélkül – Hajléktalanok lapja
    SZÉP BORBÁLA:
    KÖKI
    „…többé már senki se bánt, többé már semmi se fáj.”
    /Szekrényes Miklós: Meghalni olyan/
    M
    a érzek először elég erőt magamban ah-
    hoz hogy visszamenjek arra a helyre ahol
    majdnem 30 éve fekszel, hogy megkeres-
    selek és rád ordítsam, hogy kelj fel és járj,
    mert én miattad csinálok mindent azóta
    is és már nagyon fáradt vagyok igazán jólesne ha egy kicsit
    segítenél, mondjuk elismételnéd, hogy az ember sokkal
    többre képes mint hinné, tudod amit akkor mondtál ami-
    kor futni jártam és néha eljöttél velem, neked az is gyerek-
    játék volt igazán elfuthattál volna akkor is amikor a kést
    a szíved felé lendítették, te ehelyett szembe néztél vele és
    azt mondtad, hogy meg fogsz halni, csak én ezt még min-
    dig nem értem ezért megyek oda pénteken, igaz hogy már
    nincs ott az a könyvárus meg a zöldséges sem és az egészet
    úgy átépítették, lehet el fogok tévedni majd megpróbálok
    segítséget kérni az emberektől biztosan lesz közöttük, aki
    emlékszik rád és szívesen teszi, na én ezt fogom elmagya-
    rázni pénteken a vizsgabizottságnak is, majd megpróbálok
    előttük nem ordítani, hanem kulturáltan érvelni hogy én
    azért akarom ezt az egészet, mert aki életben maradt an-
    nak szépen lehetne élnie ezért választottam a segítő hiva-
    tást, mert ha útközben el is törik néhány dolog attól még
    érdemes, csak néha szükség van segítségre, hogy erőt me-
    rítsen az ember ezért megyek hozzád, hogy viszonozzam a
    sok tanítást amire még mindig szükségem van pedig lassa

  • Gyerekkor

    Mint zizegve fölborult bogarak:
    csapkodó kezeim vésik az elhagyott eget,
    fekszem a fölmagzott fűben hanyatt.
    Felhőkre írok, írom, ami még megmaradt,
    ha bármi ittmaradt abból a bámész korból.
    Vagyok a hátán, gazok közt álmodó gyerek,
    vagyok a rét, sáros folyó, vagyok a lent,
    ki álmodott odafönteket nézeget.
    Fekszem kiterítve, bárányok lépnek kezemre,
    tenyeremben sárból szakadó lepkék.
    A teremtő gömbölyödik fölnyílt szememre,
    alszik kedvesen, magyarázattá felejtett emlék.
    Pók szövi bábbá az időkben forgó bogarat.
    Lehetnék, aki vagyok. Aki mindvégig ittmaradt.
    Fábián István

  • Elszámolás

    Zaklatott belső monológ egy régi trauma emlékéről, testi-lelki megterheltségről és a meg nem bocsátható múlt terhéről.