Author: Szabó Tünde

Fölyhők golyhók fellegek
a nyár fölöttem ellebeg
bőrig átnyírt celebek
elnyájult pincsült ebek
beteg blogok beteg logók
áttúrt zsebek átírt legek
én fekszem kósza földön gyermek
bámulom a kikapart vermet
itt minden fűszál arra termett
hogy bólintson ha énekelnek
alulról bárha bárha föntről
álmosodik érzem a kontroll
és várom hogy hulljon a permet.
hágyépé
Köszönettel tartoznál?
Pedig milliószor kelthette volna feléd
az őszinteségnek legalább a látszatát ő is.
Hálásabb lehetnél,
mert megtanított eltávolodni hazugságoktól,
keserű csókoktól,
amik valójában neki sem voltak édesek?
Imádkoznod kellene a boldogságáért,
hogy két lábon járó apátiává tett,
befagyasztva egy állapotba,
ahonnan non-stop rálátás nyílik mindenre?
Innen tudhatod: mivel lépni mertél,
cudarul érzi magát,
láthatatlan pókhálók feszítik a maga kreálta falakhoz.
Lélegzete még eljut hozzád,
de nyugalom, –
ugyanabban a percben
a tiéd is hozzá,
ami kegyetlenül fullasztja,
noha épp fordítva lesz, gondolta tévesen.
Mindez mellékes a tudattal:
kiszámíthatóvá vált,
immár abszolút érdektelenné…
Nos, nem tartozol semmivel,
legfeljebb irgalommal magaddal szemben,
hisz megtanultál közeledni
saját belső világodhoz,
és újra kezdheted gyakorolni a szeretetet,
lépésről-lépésre.
Pethő N. Gábor
2021. október, harmadik díj

Apró kis tanyán élt a lúd,
ő szakmát sohasem tanult.
Viszont nagy gőg lakott benne,
neki minden szakma menne.
Egy reggel gondolt egy nagyot:
ő üdvözli ma a napot.
Tudja ő azt, mit a kakas,
ő is van olyan jó szárnyas.
Kukurikú – kiabálná,
ha a hangot megtalálná.
De csak annyi jött, hogy gágá.
Ennyit kürtölt ő világgá.
Inkább költök tojásokat,
megy az, mint a parancsolat.
Egy óra alatt megunta,
és ezt a szakmát is hagyta.
Na, majd a házat őrzöm én.
Vagyok olyan erős legény.
Ki is állt a kertkapuba,
mint Samu, a juhászkutya.
Éppen arra járt a róka,
most jött el a főpróba.
Úgy megrémült szegény koma,
hogy futott, ahogy bírt, haza.
Akkor én most mihez kezdjek?
Talán igásállat legyek?
Az biztos, hogy nem leszek ló.
Leszek én majd tanácsadó.
Erdős Sándor

Tetted koronád.
Vírusunk lett gyászkirály.
Rettentő idők.

Keresztfákon korona,
s Vírusunk a gyász ura!

Feketén izzik a földkohó,
és fekete lángjai szállnak.
Fönn fekete varjak köröznek,
s lent fekete színe a gyásznak.

Feketén búcsúzz az élettől:
s „ott” – szűz – tiszta
Fehérek látnak