Author: Pollák László

13
Fedél Nélkül – Hajléktalanok lapja
Nem én éltem az ő életét az ő személyiségével. Az első benyo-
más egyértelműen a személyiségünk, múltbéli tapasztalataink,
a sztereotípiáink alapján alakul ki. Idő folyamán, ismereteink
bővülésével személyiségünk, véleményünk természetesen vál-
tozhat.
Mennyit ér manapság kétszáz forint? Kiló kenyér, liter tej…
Mit kaptam érte? Rég elfelejtett emlékeimet nagyanyámról.
Ezért adtam egy fél reggeli árát? Szégyelltem magam, még egy
kétszázas lapult a zsebemben.
Embereket kerülgetve siettem vissza az aluljáróba a kolduló
nénikéhez. Rohantam fölfelé a lépcsőn oda, ahol állt.
A hely üres.
2005.04.28.
SZÉP BORBÁLA:
TÁVOL
„Anyám két dologra tanított meg:
zokogni és magamban énekelni,
összekuporodva a kád tövében,
valaki ölében megnyomorodni.”
/S.B.: Halk szonett – részlet/
Ahol most vagyok az erdők zúgnak a város zaja he-
lyett a rigók meg a fülemüle koncertjét hallgathatom
esténként, hogy megnyugtasson anyám hangja helyett
választottam, mert dönteni mindig kell ha felnőtt akar
lenni az ember legalább a lakóhelyét maga válassza
meg bárhol jár úgyis cipeli magával az elbírhatatlant a
könnyű helyett erre már nekem is sikerült rájönnöm,
hogy az se mindegy milyen cipő van rajtam, mert ki
kell bírni reggeltől estig a napot akárhová megyek
vagy maradok távol anyámtól, aki belegyalogolt az in-
goványba mikor még meg sem születtem még nem volt
út amire ráléphetett volna csak gubbasztott a fürdő-
szobában a kád tövében az élet helyett a szomorúsá-
got vála

12
Fedél Nélkül – Hajléktalanok lapja
ESES:
A KIRÁLY HALÁLA
P
oros, fülledt nyári éjszaka volt. Céltalanul kó-
boroltam a szeméttel teli, koszos és sivár be-
tonutcákon.
Időnként felbukkant egy-két undorító rág-
csáló és ideges cincogással futkározott élelem
után kutatva, neki-nekiütközve a lábamnak. Nem bántot-
tam őket. Annyira beleillettek abba a sivár környezetbe,
hogy nem volt szívem belenyúlni az életükbe. Nekem úgy-
sem volt jó kedvem. Már nem emlékszem, mi volt a bajom,
talán az aktuális nihil költözött belém akkoriban!
Artikulálatlan üvöltés zökkentett vissza a valóságba.
Rohanni kezdtem a hang irányába és mikor kiértem egy
nagyobb füves térre, borzongatón gyönyörű látvány tárult
a szemem elé. Egy valószínűleg nőstény macska, felcsapott
farokkal rohant körbe-körbe a téren és utána vágtatott két
üveges szemű, duzzadó erejű kandúr! Földbegyökerezett
lábakkal bámultam ezt a fenséges balettet. Hirtelen meg-
merevedett a nőstény macska és a két kandúr megkezd-
te az eszeveszett, fülszaggató nászdalát. Nekem úgy tűnt,
mintha nem vettek volna egymásról tudomást.
Már éppen kezdtem volna csodálkozni, amikor – mint-
egy varázsütésre – szembe fordultak egymással. Mindkét
kandúr szeméről egy pillanat alatt hullott le a hályog.
Most tudtam csak igazán megfigyelni őket. Az egyik ha-
talmas, szinte kutya nagyságú, sok harcban edződött és
izmosodott vörös kandúr volt.
Sosem láttam még ekkora példányt. A másik szinte el-
tűnt eme harcos királyi árnyékában! Egy percig sem lehe-
tett k

.
– Hogyhogy megkerült, mi az, hogy megkerült, talán el
volt veszve?!
– De el ám, bizony. Tudod, úgy három hete az a rövid
agyú menyem kivitte az unokámat meg a szomszédék kis-
lányát a Kamaraerdőbe sétálni, rügyező fákat nézegetni,
és hóvirágot keresni. Nudli is velük volt. Legalábbis kez-
detben. Aztán az a bohókás kis kutya egyszer csak eltűnt,
valahova elcsavargott. Bözsi mindenesetre ezt állította.
Orsika, az én drága csillagom, aranyvirágszálam, csak itt-
hon vette észbe, hogy nincs meg a Nudli. Szörnyen elkese-
redett, zokogott, rítt keservesen.
– Hááát, Terikém, én ezt sehogy sem tudom megérte-
ni. Hogy a fenébe lehet elveszíteni egy kutyust! Talán a ti
Bözsikétek is telefonfüggő? Állandóan a telcsijét bökdösi?
– Sajnos igen. Már legalább ezerszer odaégette a vacso-
rát, mert nem a kajára, hanem a telefonra figyelt. Nem is
engedem többé főzni, kitiltottam a konyhából. Holt ziher,
hogy még ott, az erdőben is butította őt az a fránya okos
telefon, ezért veszett el szegény Nudli.
– De most megkerült, úgy-e?
– Szerencsére, igen.
– Hazatalált?
– Á, nem. A fiam csinált egy hirdetést száz példányban,
rajta a Nudliról készült kép, meg, hogy ötéves kis gazdája
sóvárogva várja haza, satöbbi, és kiragasztgatta a kerület
forgalmas helyein. Tegnap aztán felhívott bennünket egy
pasas. Ő hozta vissza.
– Na, hál istennek. Látod, vannak még rendes emberek
a világon.
– Pénzért néha még rendeseknek is hajlandóak lenni az
emberek.
– Pénzért, mi az, hogy pénzért?
– Elmondom. Tegnap felhív

13
Fedél Nélkül – Hajléktalanok lapja
SZÉPPRÓZA
POLLÁK LÁSZLÓ:
EPRESKERTI ERNŐ ÉS A 7/B
4.
Bátorfalvy Balogh Béla írása
Rettentően izgultam. Bíztam ugyan parancsnokunk,
Vakmerőváry Vidor Vencel hatalmas tudásában, ám még-
is. Amire készültünk, az éppen a lehetséges és a lehetetlen
határán fészkel. Ha van egyáltalán ott, a valóság és a valót-
lanság határán fészek. Talán van, esetleg nincs. Mert, ugye
fából nincs kilincs. Vagy ki tudja, tán mégis. Csapatunk
legfiatalabb tagjaként jogom lett volna kicsit izgulni, de
semmiképp sem nagyon. Rettentően pláne nem szabad.
Palástoltam is félelmeimet, elszánt, kemény pofát vágtam.
Nem látszott rajtam majré, ellenőriztem a dolgot, tükörbe
bambultam. Kemény pofa nézett vissza rám.
Szépségessy Szász Szófián viszont látszott, mennyire be
van rezelve, de neki ezt mindenki elnézte, mert lány. Szép,
dögös csaj. Egyébként is, az ő feladata csupán annyi, hogy
ott legyen velünk tiszti rangban, mint az imádott nőnem
képviselője. És lehetőleg maradjon életben, hogy gyerme-
keket, szép, egészséges gyerekeket szüljön nekünk hazánk
nagy dicsőségére.
Kockázati
tényezőt
elsősorban
alparancsnokunk,
Paczalvári Pacuha Pali bácsi jelentett, mivel igaz, hogy
csak negyvenöt éves, ám időnként rájön valami dili, és úgy
viselkedik, mintha száznegyvenöt éves lenne. Erre hivat-
kozva szerették volna ketten is kitúrni őt irigyelt pozíció-
jából, Jobbvagyokfalvi Jani János főhadnagyunk, meg Kő-
váry Kivagyte Károly századosunk, de nem sikerült nekik.
Pali bá’ nélkü