Author: Ketykó István

Bocsáss meg anyám, hogy így kibeszéllek:
emlékszel? – ötvenhat októbere volt.
Fényes selymek feszültek őszi szélnek,
de áru híján korán bezárt a bolt
falunkban.
Velem vajúdtál. – ott kint a sors vajúdott,
s a szülőotthon sápadt, meszelt falán
a petróleumlámpa lepke fénye
egy jobb jövőről álmodott talán.
De nem neked.
Nekem se, hidd el, őszintén beszélek:
a születni vágyónak is fáj a létezés,
ha vérben, mocsokban, kínban sír fel a lélek.
Ma már a sírod felett gondolkodom:
ötven év eltelt, s látod, ez is kevés
volt megvallanom.
Nehéz szülés volt. – így mesélted el,
örömtelen. Csak szenny és gyötrelem.
A rossz fiú ki megszületni rest,
lyuk a zászlón. Anyját megkínzó idegen.
Ne haragudj! –
nem késő, bocsásd meg ezt nekem!
Ötven év, ó édes istenem!
Lehetne ünnep is, de csak űr a lelkemen,
ki úgy vagyok itt, mint a meztelen csiga:
házatlan hazáját, hazátlan házát kereső
őskövület, a múltba zárt jövő,
anyjának százszor átkozott fia!
Te sírba mentél, míg én itt ragadtam,
hazát cseréltem, pedig csak helyben maradtam:
lyuk a zászlón, amin átfúj a szél.
Valami hiánya ötven éve él.

Hogyha egyszer majd
Rám süt a nap
Akkor én leszek az
Akit elkerül a vad
Minden vad dolog
Mi történik velem
Kimásznék én
De túl mély a verem
Beleestem és itt
Nincsen fény
Eltávolodott
Minden kéz
De bízom benne hogy
Lesz aki kiszed
És azt fogja mondani
Megmentett a hited
Pap László

Szép színeket kaptam tőled,
Álmodom belőle képet.
Rajzolok általuk testet
– Kettőt, hogy összeérjenek.
Festek csókot, forró vágyat,
Kék folyót, mely szerte árad,
Festek tüzet, festek esőt,
Lágy szellőt, égig emelőt.
Poklot, izzót, égő kínnal,
Mennyországot angyalokkal,
Csatát gyötrelemmel, kínnal,
Békét színes pillangókkal…
Németh Anikó Ködmadár

Összeveszett a harang a pappal
Miért kell félre verni csak nappal
Hiszen éjfélkor is lehet
Simán elütni a delet
Spányik Milós

csorog a fény az arcodon
szőke hajad lebben
fürdök tengerkék tekintetedben
lopakodik a hallgatás
rács rácslik a rácson
gyertyamosoly
csillagszóró-álom
fenyőfaszag hintázik a tájon
szobánkba néhány órára
beszökik a béke
vágyaink a karácsonyfa alatt:
jövőre megváltozunk – ígérjük
egymásnak – papírjézuskák nevetnek
lakáskérelem a hivatalban
a válóper már rendezve
gyökereinkről megfeledkezve
lebegünk gyökértelenül…
Szeles József (1956-2009)

az őszi nap utolsót pislantott a határ túloldalán lustán elterülő belorusz tájra
amikor a varsói busz begördült a városka főterére a szálloda előtti teraszon
néhány vendég iddogált kánkán a mongol csempész lecammogott a járműről
ferde szemével ádást és tuhát kereste de a fiúk csavarogtak valamerre
Alus Dozentinnen
2021. szeptember, harmadik díj

Elmúlásról és belső számvetésről szóló líra, a megmaradt fényekkel és költeményekkel.

már elnyíltak a tulipánok a kertben dörögnek májusi egek
páfrányok rózsák illata bomlik hajt a szőlő zöldül a fű
a méhek porozta cseresznye virág is elhullt már
sárga tátika szemez velem piszkebokor alján hever a magány
mennék pedig melegebb nyárba várnak öreg csontjaimra leányfalui strandok
de dörögnek májusi egek páfrányok rózsák illata bomlik

akár az öreg temetők éjféli csöndjében kóborló holtak
meglopott emlékeim vissza-visszajárnak bennem
megsárgult alkonyokon csüng sok-sok elherdált szó
s mint olvadt viaszbábu csöpög rám egykori múltam
mennék kegyelmet kérni az eresz alatt dongó darazsaktól
takarnám új mondataimmal frissen fúrt járatait a két fanyűvőnek
de elsodorta kis örömöm a júliusi zápor
söpröm hát tisztára az egykor piszkos járdám
billen velem a hintaágy s mennybe mennek kócos álmaim
akár a gyilkosok mikor újra tettük helyszínére mennek
meglopott emlékeim vissza-visszajárnak bennem
megolvadt magányom folyik gyönyörű kokillákba
csapolják üstökbe izzadt hajnalok
talán elszáll még fölöttem pár versekkel teli fecskepár
talán kinyílik ernyőm mielőtt az anyaföldbe csapódok
talán lebegek még emlékeim arany zsinórján
és élek még pár évet mielőtt végleg halódok