Author: Herceg Árpád

Furcsa ez a világ, sokfélék vagyunk,
talán valahol meg van írva sorsunk.
Zűrzavaros világunk hozhat jót és szépet,
sokak számára, csak reményvesztett élet.
Ki nap mint nap az utcán tengeti az életét,
gyakran fájdalmas könnyek mossák a szemét.
Ne menj el mellette unott közönnyel,
hogy ő csak egy koldus, Ő is csak ember.
Bár kiszolgáltatott, ne ítéld el soha,
nem tudhatod, miért került oda.
Hiszed,hogy ez veled nem fog megesni,
de „magasról lehet csak nagyot esni!”.
Őt is, míg édesanyja gyermekként ringatta,
reményteljes jövővel gondolt a holnapra.
S bár sikerült is egyszer nagy emberré válni,
mégis, kegyetlen próbát kellett neki kiállni.
Poros, zajos utcákon bolyongani céltalan,
szüntelen érezve, hogy az élete hasztalan.
Semmitmondó reggelen vacogva ébredni,
egy újabb gyötrelmes napot kell kibírni.
Már csak álmában gondolhat a múltra,
tanárként tisztelték, gyermekeket tanítva.
Most olvasásra éhezve, egy jó könyvért
cserébe adná a jó szívét, a napi kenyerét.
Ő nem siet, mint Te, hisz nincs neki hova,
állj meg egy pillanatra, egyetlen mosolyra.
Egy mosoly, mi neked semmibe nem kerül,
de annak számít, ki az utcára kényszerül.
Csak Isten tudja, miért Ő a kiválasztott,
kit húsz év kóborlás után végre feloldozott.
Egy angyalt küld felé, s Ő nyújtja kezeit,
hogy végre lerakhassa súlyos terheit.
Hálát ad Istennek, hisz kiállta a próbát,
talán már visszakapja régi méltóságát.
Meggyötört szívében hordozza kincseit,
hiszen már rég elsírta összes könnyeit.
Gulácsi Mária

Befőttesüvegben egy szál rózsa,
ok mindig van erre elegendő,
miközben a Sors régóta adósa,
a virág szépsége egyfajta csengő,
hiszen élni akarása
elfogyott mondatok mentén is jelez,
tapossa a sarat, a mocsarat,
de akkor is vágyik, mikor süppedez.
A tisztaság nem pénzkérdés,
egy döntés, egy dac csupán,
és persze egy míves faragás
a végzet trónusán.
Befőttesüvegben egy szál rózsa,
ami valamit azért kifelé is jelez,
hogy van élni akarás,
s a szépség látványával hitelez.
Jóna Dávid

Töredékes, személyes vers a nagymama alakjáról és a romlás visszfényéről.

Jaj! Jeszenyin – a szerelem!
A szerelem madarak vére.
Így hullunk el mindahányan,
mint aki még soha nem volt
sirályröptető kedvébe’.

Virágok húzták a harangokat,
nyírfácska hajtott térdet…
Koldus és pópa imádkoztak:
öleljen, öleljen hát a bánat!