Author: Dvorcsák Gábor

Leszállt az est. Kapu nyikordult.
A sarkon a koldus éppen befordult.
Kezében koszos szatyor, lábánál vézna eb.
Botorkáltak a semmibe, komótos csendesen.
Három kamasz, még nem láttak sok tavaszt,
– de a szőlő levét már nem frissítőnek itták –
gajdolt, üvöltözött. A kukákat félrerúgták.
Nem tudták, hány nap van benne rejtve.
Mennyi kincs. Mennyei falatok,
penészes kifli, száraz szalámivég.
A tegnapi nincs, ami ma lehetne sovány vacsora.
A csekély esély a talán holnapra.
Nélkülük de könnyen itt a vég.
Ez a szerencsétlen már régen nem kért.
A három suhancnak gyötrő éhségtől
még nem sajgott a gyomra.
Könyékig sem nyúltak volna soha ilyen mocsokba.
Nem érezték még, az az egy falat, lehet,
életükben pár nap kínt, vagy hosszabb
gyötrő szenvedést jelent.
Nekik mindez nem volt más csak undorító szemét,
mint koldus meg kutyája. Bár tőlük enni egyik sem kért.
Mégis körbekapták őket, s röhögve nagyokat,
véresre verték a szerencsétlent.
Csak úgy roppant a koponya.
Az ebét sem kímélték, – az ilyen hogyan is tudná –.
Nagyokat rúgtak belé addig, míg megunták.
Majd a görcsbe rándult testeket leköpve továbbálltak.
A kapun – nem is olyan messze – halkan
ráfordították a zárat.
Bara Anna

Fehér fények ezer színe robban.
Éhesen vár elnémított száj.
Karabély les álcázott sarokban,
holnapután túlélni muszáj.
Kontinensen átívelő eszme.
Napsugártól perzselődő bőr.
Kinek lesz a jólét előbb veszte?
Sáros árral mindent elsöpör.

Esőt küldünk az északiaknak
a gyárvárosi alkat elfáradt a tűztől
alvás előtt megszámolta madarait és levette szemét
gonddal őrzött hegyeiről
az égiekre gondolva nem álmodott semmit
Esőt küldünk dél felé
a kistermelők gyapjútakarót vesznek
nagy párolgási felülettel rendelkező növények alá állnak
és fenyőágacskákat forráznak a hajnali teához
amit az első kutyaugatások mellé fogyasztanak
Esőt küldünk a középső sávba
itt élnek majd az optimisták
a vidéki diplomácia urbanizált leszármazottai
szervizkönyves ifjúsági parkokkal körülvéve
Várják az esőt helyettünk nem küld senki
elszáradnak az északi álmok a déli kutyaugatások
a köztes parkok ifjai
ellenség lesz valamennyiből
a közösségek egy éghajlati ívvel lejjebb költöznek
elveszítjük a felhőkbe oltott erényeket
hogy kitalálhassák új sámánkorok sikertelen esőtáncait
mielőtt bántani fogja őket a napfénymentesség
Dezső Kata

A vers a vonzásról, a csábítás kettősségéről és a boszorkányos tekintet hatásáról beszél.

Lélegzetvételed
ritmusára moccannak
húzódnak össze
ernyednek el
testemben
az inak –
mit csinájjak?
Valamennyi színvak…
s létük nem más
mit a természet
adott nekik a
Te létedre válaszul
hozzád igazul minden
idebenn s kint lent
és fent rajtad átszűrve
látható a felhő
a madár a virág
a fák az erdő
s megédesednek a
savanyú pofák is ha
hirtelen meglátlak
elönt a forróság s már
rángatnám is le rólad
s rólam a ruhát hogy
alkothassunk új s újabb
efemer csodát!
Hát egyszer már e ködből
igazán előbukkanhatnál…

mosom a semmit
mosom a semmit
nem lesz tisztább
sem koszosabb azt
hiszem s körül a világ
leng lógva mint egy
félig leszakadt gomb
az ingen ami eleve
rongyos szakadozott
és repedt ráférne egy
jó mosás no meg némi
tű és cérna akárcsak
egy kozmikus varrógép
hogy minden szakadás
folt megszökött gomb
tovább ne szökjék ne
nyelje el önmagát és
utasait a világ – hát mér’
nem tudunk jóban lenni
önmagunkkal s hát még
hogy mással – elpusztítani
mindent mégis mire jó?
vak és süket minden
ember – csak ölni és
ártani tud de élni azt
már nem mer…