Author: B. Szalay Károly

Anyátlan fejünkre borítja fátylát a szálló idő.
Voltunk egykor veretes öbölben kikötött glancolt csónakok,
akár a kátrányszagú, pókhálóval szőtt tüdő,
ziláltak napjaink s mint huzat a házon, átjártak rajtunk vérvörös hónapok.
Átgázoltunk egykor sok pipacsmezőn, a szerelemért szépen sorban álltunk,
de fejünkről lehullottak már a glóriák, akár csillagok a nyáresti éjen,
nem ragyognak ránk többé szorító nappalok s mint boltos, végleg bezártunk,
már csak a lehúzott rolókat döngetik egykori álmaink merészen.
Apátlan nyomunkban lépdel sok elfelejtett pillanat,
tócsává szelídül bennünk sok tavaszi zápor,
fekszünk hanyatt, imára kulcsolt kezekkel s mint víz alatt
a búvár, ha lát egy hajóroncsot, a sok féreg elvarázsol.
Ébredünk egy újrahasznosított hazában, fehér árnyak között lángok gyúlnak,
fenn egy trónuson ül az egykor szelíd bárány,
szaggatják ruháikat mélyben a hamisak, kínjaik soha el nem múlnak,
az igazakra, mint lágy takaró terül sok puha, zöldellő páfrány.
A Nap, Hold sem világít már; beragyog mindent a bárány pirosló vére,
feltöri a hét pecsétet, zeng egy égi kórus a messzeségben,
vonulnak harci szekerek, akár a gólyák északról délre,
simára fésült sörényes lovak szállnak, mint a tündérek egy mesében.
Anyátlan, apátlan sóhajunkból árvaság lett,
ránk zuhant, mint viharban a beszakadt tető,
szánkból csak egy újrahasznosított Halotti beszédre tellett,
görgeti sebesen, mint követ a víz olcsó életünket a behorpadt idő.
Ketykó István