Author: Arany-Tóth Katalin

Gyors szívverés és lassú test,
majd ilyen lesz, mert mindig ilyen,
menni befelé egy sűrű ködbe
és kívül kerülni mindenen.
Ráncos kezek, szájon fekély,
néhány kép áthatol, befészkeli magát.
És homály lesz a rendelőben,
itt a fény mindig is félreállt.
Majd a „talán mégsembe” kapaszkodom,
mikor síkos a gél, fájdalomig hatol,
majd ilyen lesz, mert mindig ilyen,
megyek befelé, aztán kiérek valahol.
Kiss-Teleki Rita
Kiko: Egyenlőtlenségek világjárványa

Mindig a katedrális melletti buszmegállóban
üvöltözött a járdával, mint aki folyton csak
az Ördöggel vitatkozik.
Nem volt semmije, csak egy papucsa,
egy mackóalsója és egy pólója.
Volt, aki kezet rázott vele, volt, aki lezavarta
a 7-esről az édesanyjába. Nem magyar volt.
Gyónni mentem hozzá. Gondoltam, majd
rajzol valamit fekete krétával a betonra,
amivel soha nem tud kiegyezni,
és én majd elgondolkodhatok
azon, hogy honnan és minek
van krétája és miért
éppen fekete.
Vasas Tamás

Tavaszt sírnak kanyargó folyók,
gyökeret vetett part menti fák,
álmosan ébred az árva világ.
Szálanként őszültem meg a télben.
Vad viharok, dermesztő szelek
leheltek rám, csillag nélküli égboltokat.
Hátat mutatva sivár földnek,
megyek feléd szirmait bontogató nyár.
Hosszúra nyúlt jegenyék fölött
hiába káráltok varjak!
Magasan jár a Nap,
hát eredjetek!
Rakjatok fészket más hazában.
Sirámoktól hangos az erdő,
búslakodnak a lombhullajtó fák,
ködfelhőt fúj a szél az elárvult mezőségre.
Vércse száll magas hegyek ormain túl,
kitárt szárnyain napfény suhan.
Nem rabolni jön.
Hazahívták a szelek.
Kondul a harang
a templom tornyán várnak
a dombok, lankás tájak,
hegyek között megbúvó kis falum,
hol a Duna kanyarog szelíden medrében.
Bella Beáta
Annaházi Alíz munkája

December napjai közé
belopódzott a Karácsony,
s mint lélekbe mart szorongás,
vacog a képzelt kalácson.
Fogadkozunk nyakra-főre
– ölelni, szeretni szokás.
Gazdag látvánnyal tornyosul
a pénzben mért gondoskodás.
Meghitt ünnepi zenére
angyalok járják a táncot.
Könnyű libbenésük sejtet
ártatlan, szelíd világot,
de csillagszóró szikrák közt
felzokog a hiány hangja.
Kiszakadó sóhajunkat
se fény, se szó nem takarja.

Karácsony este van.
A kinti félhomály beszűrődik az ablakon,
megvilágítja a még csupasz fenyőt az asztalon.
Díszeket válogatva fel-fel villan
gyerekkorom egy-egy karácsonya.
Amikor még volt család,
testvér, apa és anya,
szegényes, de feledhetetlen
karácsonyi vacsora,
hóhullás közben esti séta,
/akkor még voltak telek/,
boldog voltam, mint minden gyerek.
Ekkor kaptam meg első könyvemet,
melynek illatát még ma is érzem,
mert fel tudom idézni,
és az időkön túl
bele is tudok nézni.
Oláh István